Eszter az ablak melletti fotelbe roskadva ült, kezében a telefonjával. Az ismeretlen számról érkezett üzenet már egy órája ott világított a kijelzőn, de még mindig képtelen volt felfogni, mit is lát pontosan.
„Üdvözlöm. Tudom, furcsán hangzik, amit írok, de muszáj elmondanom. A férje nem üzleti úton van. Velem nyaral Balin. Sajnálom, nem tudtam, hogy nős. A telefonjában találtam egy közös fotójukat.”
A sorok alatt képek sorakoztak. Gábor rövidnadrágban a tengerparton. Gábor egy színes koktéllal a kezében. Gábor karjaival egy fiatal, szőke lányt ölel, mögöttük vakítóan kék óceán.
— Anya, mit vacsorázunk ma? — dugta be a fejét a szobába a tízéves Lilla.
Eszter erőt vett magán, és halvány mosolyt erőltetett az arcára.
— Főzök egy kis tésztát, kincsem. Addig csináld meg a leckét, jó?
Amint a kislány eltűnt a folyosón, Eszter megnyitotta a banki alkalmazást. A közös számlájukat, amelyről minden családi kiadást intéztek. Gábornak most elvileg Debrecenben kellene lennie, „fontos tárgyaláson”, ahogy mondta.
Az utolsó tranzakciók azonban mást mutattak. Vásárlás a reptéri duty free boltban. Aztán egy bárszámla, átszámítva több tízezer forint, már Denpasarban. Szállodai terhelés. Étterem. Még egy étterem. Wellnessközpont.
Eszter belépett a beállításokba, és egyenként letiltotta az összes bankkártyát, amihez a férje hozzáfért: a fizetésit, a közös betéti kártyát, a hitelkártyát is. Az ujja alig remegett, amikor rányomott a „letiltás” gombra.
— Kíváncsi vagyok, meddig tart így a nagy pihenés, drágám — suttogta maga elé.
Három óra sem telt el, amikor megszólalt a telefon. Eszter épp Lillával gyakorolta a matematikát.
— Menj, igyál egy teát pár keksszel, jó? Mindjárt jövök — mondta a lányának.
Felvette a hívást, de nem szólt bele.
— Eszter! Hallasz? — Gábor hangja feszült volt. — Nem működnek a kártyáim! Itt ülök egy étteremben, és nem tudok fizetni!
— Tényleg? Micsoda kellemetlenség — felelte hűvösen.
— Ez most komoly! Kellemetlen helyzetbe hozol a kollégáim előtt! Mit csináltál?
— Mondd csak, Gábor, pontosan hol vagy?
— Mondtam már, Debrecenben, tárgyaláson! Most vacsorázunk az üzletfelekkel.
— Debrecenben — ismételte Eszter. — És milyen ott az idő?
— Mi köze ennek az időjáráshoz? Azonnal oldd fel a kártyákat!
— Nem hiszem, hogy akarom.
A vonal túlsó végén csend támadt.
— Miféle beszéd ez? — keményedett meg Gábor hangja. — Azonnal intézd el!
— Vagy mi lesz? Hazarepülsz Baliról, és jelenetet rendezel?
Hosszú másodpercek teltek el.
— Honnan… ki mondta neked… — akadozott.
— Nem az számít, kitől tudom. Az számít, hogy tudom. A nagy „üzleti út”. Fizess a romantikus vacsorádért saját zsebből. Vagy kérd meg valamelyik „kollégádat”.
— Eszter, várj, meg tudom magyarázni…
— Nem érdekel. Élvezd a nyaralást. De a pénzem nélkül.
Bontotta a hívást, majd lenémította a készüléket. A keze remegett, a szíve hevesen vert, de nem a fájdalom volt az erősebb érzés, hanem egy dermesztő, jeges düh.
Pár perc múlva üzenetek özöne érkezett.
„Ez nem komoly, ugye?”
„Meg tudom indokolni.”
„Egy ostoba hiba volt.”
„Ne csinálj jelenetet, felnőttek vagyunk.”
„ESZTER, OLDJ FEL MINDENT!”
Eszter egyiket a másik után törölte. Ezután elővette a laptopját, és belépett a közös online bankfiókjukba. Gábor nem is sejtette, hogy minden jelszót ismer. A pénzügyekhez mindig ő értett jobban.
Az összes megtakarítást átutalta a saját számlájára. Nem csupán Gábor keresete volt benne — ő is dolgozott, ugyanúgy hozzátett a család költségeihez. Mostantól boldoguljon egyedül.
A telefon újra rezgett. Videóhívás.
Eszter elfogadta. A kijelzőn Gábor kipirult arca jelent meg, mögötte pálmafák lengedeztek.
— Mi a francért vannak letiltva a kártyák? — üvöltötte köszönés nélkül.
— Szervusz, drágám. Látom, Debrecenben igazán egzotikus a növényzet.
— Elég volt! Tudod, milyen helyzetbe hozol?
— Olyanba, amilyenbe te hoztál engem és a lányunkat. Amikor hazudtál az üzleti útról, és inkább a szeretőddel nyaraltál.
— Halkabban! Lilla meghallja!
— Te ne kiabálj. Én itthon vagyok a gyerekünkkel, és a házi feladatát segítem. Te pedig a tengerparton enyelegsz.
Gábor végigsimított az arcán, próbált uralkodni magán.
— Rendben. Hibáztam. Erről beszélünk, ha hazamegyek. De most azonnal pénzre van szükségem. Érted? Itt…
— Itt van melletted a barátnőd. Talán kisegít. Vagy a tehetős apukája.
— Ne viselkedj gyerekesen! Az a pénz az enyém is!
— Volt. Most már nem.
— Mi ütött beléd? Soha nem voltál ilyen! Mindig megértő, szelíd voltál…
— Az emberek változnak.
— A szállodát egy hétre foglaltam! A felét már kifizettem, de még négy nap hátra van. Ha nem rendezek mindent, kiraknak!
— Az a te gondod.
— Eszter… — a hangja hirtelen könyörgővé vált. — Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? Mennyit udvaroltam neked? Ugye emlékszel arra az időre, amikor még…