— Tényleg azt hiszed, hogy nem szeretlek? — kérdezte Gábor rekedten.
— Nem tudom — felelte Eszter halkan. — Lehet, hogy szeretsz. A magad módján. De ami neked elég, az nekem kevés.
— Kevés? Hiszen mindig gondoskodtam rólad! Szép lakásban élünk, van autónk, nem is muszáj dolgoznod!
— Csakhogy dolgozom. És a lakásra meg az autóra együtt raktuk össze a pénzt. Vagy már elfelejtetted, hogy három éven át két állásban robotoltam, csak hogy gyorsabban letudjuk a hitelt?
— Ennek most mi köze ide?
— Az, hogy úgy viselkedsz, mintha tartoznék neked. Mintha azért, mert te „eltartod a családot”, jogod lenne félrelépni. Nekem pedig csendben kellene tűrnöm, és hálásnak lennem, amiért egyáltalán hazajössz.
— Nem ezt akartam mondani…
— De igen. Pontosan ezt. És tudod mit, Gábor? Elegem van. Elegem abból, hogy mindig én alkalmazkodom. Hogy én vagyok a megértő.
Már majdnem megszakította a hívást, amikor a férfi felkiáltott:
— Várj! Legalább mondd meg, honnan tudtad meg!
— A barátnőd írt rám. Úgy tűnik, fogalma sem volt róla, hogy nős vagy.
— Nóra írt neked? — Gábor hangja felszaladt, szinte sipított.
— Tehát Nóra. Szép név. Igen, ő. Valószínűleg meglátta a családi képeket a telefonodon, és rájött, hogy átverted. Úgy döntött, jogom van tudni az igazat.
— Az a ribanc…
— Nem. Ribanc az, aki tudja, hogy családot tesz tönkre, és nem érdekli. Ő nem tudta. Itt egyedül te vagy a hibás.
— Eszter, figyelj rám. Nem jelentett semmit. Csak… ki akartam szakadni egy kicsit. A munkából, a mindennapokból, mindenből. Ez nem ellened szólt.
— Nem ellenem? Hazudtál, a közös pénzünkből fizettél egy romantikus utat egy másik nővel, és ez szerinted nem rólam is szól?
— Attól még nem múlt el a szerelmem! Nem akarok válni! Család vagyunk!
— Erre gondoltál, amikor két főre foglaltál szobát Balin?
Csend lett. Hosszú másodpercekig csak a vonal zúgása hallatszott.
— Nem — mondta végül.
A válasz őszintesége kegyetlenebbül hatott, mint bármilyen kifogás. Eszterben valami végleg elpattant.
— Nézd — hadarta Gábor —, tudom, hogy dühös vagy, és joggal. De ne hozzunk elhamarkodott döntést. Négy nap múlva otthon leszek, leülünk, és megbeszéljük normálisan. Elmegyek terápiára is, bármit megteszek. Csak most… kérlek, segíts. Utalj egy kis pénzt. Tényleg bajban vagyok.
— És szerinted én nem? Itt ülök a gyerekkel, aki azt kérdezi, mikor jön haza az apja a „kiküldetésről”. Mit mondjak neki? Hogy még pár napig egy Nóra nevű nővel napozol Balin?
— Ne csináld ezt, kérlek.
— Tudod, mi fáj a legjobban? Nem csak az, hogy megcsaltál. Hanem az, hogy ennyire ostobának néztél. Azt hitted, benyelem a mesét az üzleti útról. Simán fizettél a családi kártyával, mert eszedbe sem jutott, hogy ránézek a számlára.
— Nem gondoltam, hogy ellenőrzöd — motyogta. — Soha nem tetted.
— Mert bíztam benned. Buta voltam.
— Nem vagy buta. Te… Istenem, Eszter, mit mondhatnék még?
— Semmit. Viszlát, Gábor. Ha hazajössz, megbeszéljük, hogyan tovább. Külön utakon, értem ezalatt.
— Eszter!
A nő megszakította a videóhívást. Úgy remegett a keze, hogy a telefon kicsúszott az ujjai közül, és a kanapéra esett. Eszter az arcába temette a kezét, és zokogni kezdett.
— Anya, miért sírsz? — Lilla állt az ajtóban bögrével a kezében, riadt tekintettel.
Eszter gyorsan letörölte a könnyeit.
— Semmi baj, kincsem. Csak egy szomorú filmet néztem.
— De a telefon volt nálad.
Okos kislány, mindent észrevesz.
— Egy videót — erőltetett mosolyt. — Egy kutyusról. Olyasmi, mint a Hacsi.
— Értem… — Lilla láthatóan kételkedett, de nem faggatózott tovább. — Anya, mikor jön haza apa?
— Négy nap múlva, ahogy tervezte.
— Felhívhatom?
— Holnap, jó? Ott most nagy az időeltolódás, biztosan késő van.
Miután Lilla visszament a szobájába, Eszter megnyitotta Nóra üzenetét. A szám ott volt a legutóbbi hívások között.
„Köszönöm, hogy szólt. Tisztáztam a dolgot.”
Szinte azonnal érkezett a válasz:
„Sajnálom, hogy így alakult. Tényleg nem tudtam, hogy házas. Azt mondta, már elvált, és csak hétvégente látja a lányát. A képeken annyira boldognak tűntek…”
„Sok mindenben hazudott. Önnek is, nekem is. Talán még saját magának is.”
„Mit fog tenni?”
„Még nem tudom. De úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, biztosan nem fogok.”
„Én már összepakoltam. Közöltem vele, hogy elmegyek. Először maradásra bírt volna, aztán jött a kártyás történet.”
„Legalább most ő is megtapasztalja, milyen, amikor összeomlanak a tervek.”
„Minden jót kívánok önnek. Őszintén.”
Eszter letette a telefont. Furcsa érzés volt a férje szeretőjével levelezni. De Nóra is becsapott félnek tűnt. Talán mindketten azok.
Bár nem, javította ki magát gondolatban. Nóra továbbléphet. Eszternek viszont itt marad egy széthullott házasság, és ki kell találnia, hogyan magyarázza el Lillának, hogy a szülei élete már nem közös mederben folyik tovább.
Az éjszaka nem hozott nyugalmat. Csak feküdt a sötétben, és a plafont bámulta, miközben az elmúlt éveken járt az esze. Mikor kezdett el Gábor eltávolodni? Volt egyáltalán olyan pont, amikor minden megváltozott?
Vagy mindig is ilyen volt, csak ő nem akarta észrevenni? Apró csúsztatások, félmondatok, késő estig tartó „túlórák”. Ő pedig minden alkalommal talált rá mentséget: fáradt, nagy rajta a nyomás, sokat dolgozik… És most először merült fel benne a kérdés, hogy talán mindvégig csak saját magát nyugtatta ezekkel a kifogásokkal.