…sok a munkája, nagy rajta a nyomás.”
A telefon halkan megremegett az éjjeliszekrényen. Üzenet érkezett Gábortól.
„Eszter, kérlek. Legalább tízezret utalj át. Ki kell fizetnem a reptéri taxit holnapra, és át kell foglalnom a jegyet. Előbb hazajövök, még ma intézem. Nem várok négy napot. Holnap otthon leszek, és mindent megbeszélünk.”
Eszter sokáig csak nézte a kijelzőt. Aztán megnyitotta a banki alkalmazást, és végül ötezer forintot küldött át.
„Ez elég lesz taxira és valamire enni. Ennyi. Többet ne kérj.”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Köszönöm. Köszönöm, Eszter. Holnap otthon leszek.”
„Rendben.”
„Helyrehozom. Megígérem.”
Erre már nem reagált. Gábor ígéretei rég elvesztették az értéküket.
Másnap reggel Lilla a konyhában csacsogott, miközben az iskolatáskába pakolt. Eszter gépiesen készítette a reggelit: zabkása, pár szendvics, tea. A mozdulatai rutinszerűek voltak, mintha nem is ő irányítaná őket.
— Anya, miért vagy ilyen szomorú? — kérdezte Lilla hirtelen.
— Csak rosszul aludtam, kicsim.
— Apa miatt?
Eszter kezében megállt a bögre.
— Ezt miért gondolod?
— Tegnap hangosabbak voltatok. Hallottam, hogy veszekedtetek.
Istenem, a gyerekek mindent megéreznek.
Eszter leguggolt a lánya mellé.
— Néha a felnőtteknek nehéz beszélgetéseik vannak. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnénk téged. Érted?
— El fogtok válni? — Lilla tekintete komoly volt, túl komoly egy kilencéveshez képest. Eszter torkát szorítani kezdte a sírás.
— Még nem tudom. Lehet. De bármi történik, az nem miattad lesz. Soha nem miattad.
— Tudom — bólintott a kislány. — Réka mesélte az osztályból, hogy amikor a szülei különmentek, neki is mindig azt mondták, nem az ő hibája. És ő is tudta, hogy egyszerűen csak már nem szerették egymást.
Eszter halványan elmosolyodott.
— Nagyon okos vagy.
— Ha mégis elváltok… én veled maradok?
— Persze. És apát is láthatod majd, amikor csak szeretnéd.
Lilla egy pillanatig hallgatott, aztán átölelte.
— Attól még szomorú leszek. De kibírom.
Eszter szorosan magához vonta. Miatta kell erősnek maradnia. Ez a törékeny kis ember már így is túl sokat ért a világból.
Gábor másnap este érkezett haza. Amikor a zár kattanását meghallotta, Eszter szíve hevesen verni kezdett. Lilla a szobájában tanult.
Gábor belépett a nappaliba, kezében bőrönddel. Lebarnult arca most megtörtnek tűnt, a magabiztosság helyét bizonytalanság váltotta fel.
— Szia — mondta halkan.
— Szia.
— Lilla itthon van?
— A szobájában.
A férfi a fal mellé tette a bőröndöt, majd a kanapé felé indult, de végül nem ült le.
— Eszter… fogalmam sincs, hogyan kezdjem.
— Nem muszáj elkezdened. Amit akartam, már elmondtam.
— Beszélnünk kell. Normálisan.
— Miről? Arról, hogy megcsaltál? Vagy hogy a szemembe hazudtál? Esetleg arról, mit kezdjek most az életemmel?
— Arról, hogyan tovább — túrt bele a hajába Gábor. — Elrontottam. Tudom. De nem dobhatunk ki tizenegy évet csak úgy. Ott van Lilla is.
— Te dobtad ki, amikor elutaztál Balira a szeretőddel.
— Tudom! — emelte fel a hangját, majd azonnal visszafogta magát. — Az én hibám. De próbáljuk meg rendbe hozni. Elmegyek terápiára. Megteszek bármit.
— Mit vársz tőlem? Hogy bocsássak meg? Hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Mint két éve?
Gábor megdermedt.
— Két éve?
— Azt hitted, nem tudok Rékáról? Tudtam. Reméltem, hogy egyszeri botlás. Hogy észhez térsz. Adtam még egy esélyt.
— Eszter…
— Azt gondoltad, ha egyszer megbocsátottam, megteszem újra is. Meg harmadszor. Akárhányszor.
— Nem így volt — rázta a fejét.
— Akkor hogyan? Magyarázd el. Lehet, hogy én nem értem a házasság működését.
Leült, arcát a tenyerébe temette.
— Talán izgalom kellett. Valami új. Veled minden kiszámítható lett. Biztonságos. Mindig mellettem álltál. És én… mást akartam érezni.
Eszter szemben foglalt helyet, kezeit az ölében összekulcsolva.
— Tehát az a baj, hogy jó társ voltam?
— Nem ezt mondom…
— Akkor mit? Hogy unalmas vagyok? Hogy nem voltam elég érdekes?
— Ne forgass ki mindent.
— Nem forgatok ki semmit. Azt próbálom megérteni, mit kellett volna másként tennem, hogy ne csalj meg.
Gábor felemelte a fejét.
— Semmit. Nem te hibáztál. Ez az én gyengeségem. Az önzésem. Meg akartam tartani a családot, és közben kalandot is akartam. Azt hittem, megúszom. Hogy nem derül ki. Hogy senki nem sérül.
— De sérült. Én. És Lilla is sérülni fog, amikor rájön.
— Nem kell megtudnia! — pattant fel. — Ez maradhat köztünk.
— Komolyan azt hiszed, egy gyerek nem érzi, ha a szülei hazudnak egymásnak? Tegnap már megkérdezte, elválunk-e.
— Mit feleltél?
— Azt, hogy még nem tudom.
Csend telepedett rájuk. Gábor idegesen járkálni kezdett a szobában.
— Rendben — sóhajtott végül. — Értem. Válni akarsz. És most mi lesz?
— Egy ideig külön kellene élnünk. Amíg mindent elintézünk.
— Szóval már döntöttél.
Eszter lassan bólintott, de a tekintetében ott volt a fájdalom is, nem csak az elszántság. A kimondott szó súlya most nehezedett rá igazán, és tudta, hogy ami ezután következik, már nemcsak kettőjükről fog szólni.