Az a bizonyos „nagyon köszönöm”, amit Ildikó még odavetett neki, cseppet sem csillapította Nóra késztetését, hogy kimondja, ami benne forr. Mert segítségnek azt hívják, amikor két ember egyenlő arányban osztozik a munkán – nem pedig azt, amikor az egyik mindent elvégez a másik helyett.
A hazafelé cipelt táska soha nem tűnt még olyan súlyosnak, mint azon a napon, de Nóra ezt a próbát is lenyelte. Egy dolgot azonban megfogadott: takarításhoz többé nem asszisztál.
Csakhogy Ildikót nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
Alig telt el néhány nap, már érkezett is az újabb haditerv:
– El kellene tenni a befőtteket! Kárba vész a termés!
– Szó sem lehet róla! – vágta rá Nóra határozottan. – Engem ezzel nem lehet újra behúzni. Bőven elég volt a „közös” takarításból. Nem fogom egyedül elvégezni a befőzést is!
– Anya azt mondta, együtt csináljátok majd! – bizonygatta Márk teljes meggyőződéssel.
Ő közben ide-oda kapkodott anya és feleség között, mint valami felhúzott játék, próbálva kisimítani a feltételeket, amelyek mellett Nóra hajlandó lenne beszállni a munkába.
– Segíteni vagyok hajlandó – nyomatékosította Nóra. – De ha megint rám akarja tolni az egészet, azonnal felállok és hazajövök. És akkor azt csinál, amit akar az egésszel.
Végül megegyeztek, és Nóra elment. Ildikó bekötözött kézzel fogadta.
– Nem is értem, hogy történhetett – sóhajtozott. – A befőttesüveg egyszerűen szétrobbant a kezemben. Apró darabokra tört!
– Persze – felelte Nóra szárazon. – Én is majd belehaltam, mire kiszedték a szilánkokat a kezemből.
– De már beáztattam az uborkát! Ha nem rakjuk el, tönkremegy!
Nóra összeszorította az állkapcsát. Amikor azonban meglátta a száznyolcvan literes hordót, amely csurig volt uborkával, tudta, hogy nincs menekvés.
Ő rakta el az egészet.
Egyedül.
És ezzel egy életre elment a kedve az uborkától.
Az anyósa valódi arcát azonban csak egy héttel később látta meg igazán. Márkkal elugrottak Rékához, vittek neki az eltett uborkából. Ildikó kezein egyetlen karcolás sem látszott.
Amikor újabb hét múlva felmerült a lecsó befőzése, Nóra gondolkodás nélkül nemet mondott.
– Nóra, miért nem érted meg – győzködte Márk –, anya csak egy kis segítséget kér! Az uborkás dolog meg véletlen volt!
– Márk, gondolkodj már! – csattant fel Nóra. – Mit mondott? Hogy mindkét kezét összevagdosta. Amikor Rékához vittük az üvegeket, és te pakoltad be őket a csomagtartóba, ki adogatta neked?
Márk elhallgatott.
– A kezei makulátlanok voltak! – folytatta Nóra. – És mindössze egy hét telt el. Vagy az anyád valami csodás gyógyulásra képes lény, vagy egyszerűen csak ravasz. Én az utóbbira szavazok.
– Szóval nem jössz? – kérdezte Márk csalódottan.
– Egy feltétellel – felelte Nóra. – Minden feladat felezve. Nem én dolgozom helyette, hanem együtt csináljuk. A lecsót? Fele annyit vágok, mint ő. Az üvegeket felváltva zárjuk le. Amíg ő nem kész a saját adagjával, én hozzá sem nyúlok az enyémhez.
Márk továbbította az üzenetet, Ildikó pedig – legalábbis látszólag – beleegyezett.
– Amit mondok, azt komolyan gondolom – jelentette ki Nóra. – Amíg a maga üvege nincs lezárva, én meg sem mozdulok. Lehet itt ájuldozni vagy színlelni rosszullétet, nem hat meg. Az uborkás esetet még nem felejtettem el.
– Te aztán tudsz haragot tartani – csóválta a fejét Ildikó, miközben kézbe vette a befőzőgépet.
– Inkább nevezd jó memóriának – mosolygott vissza Nóra. – És jobb, ha nem próbálkozik trükkökkel, mert akkor végképp kiszállok.
Ildikó arcán látszott az elégedetlenség. Rájött, hogy az új meny nem könnyű ellenfél.
Egy dologban azonban biztos volt: a fia mellett egy ilyen nővel nem kell félteni a jövőt.