…hogy az anyós valóban mintaszerű, kedves és jószívű asszony benyomását keltse.
Az idő is neki dolgozott. Két unoka születése — akiket Ildikó őszinte rajongással vett körül — évekre elodázta, hogy nyíltan nekimenjen a makacs menyének. A szerető nagymama szerepe jól állt neki, és Nóra egy darabig el is hitte, hogy a béke tartós marad.
Amikor azonban Ildikó úgy érezte, elérkezett a megfelelő pillanat, finoman a fia felé terelte a dolgokat.
– Igazán benézhetnétek hozzánk valamelyik hétvégén – mondogatta Márknak. – Hozd el a kislányokat is!
Majd szinte mellékesen hozzátette:
– Nóra is hiányzik. Készítenénk együtt valami finomat… Rékának is csomagolnék belőle.
Ha egy anya ilyen kívánságot fogalmaz meg, mit tesz a „jó fiú”? Természetesen igent mond. Az már kevésbé foglalkoztatta Ildikót, hogyan beszéli rá a feleségét, hogy a ritka szabadnapjai egyikét az ő konyhájában töltse.
Nórának nem volt kedve az egyik pihenőnapját az anyósa házában robotolva eltölteni. Ha lakásban laknának, talán könnyebb lenne – a panellakások konyhái nagyjából egyformák. De egy családi ház teljesen más terep: minden eszköz máshol, minden mozdulat bizonytalanabb. Ráadásul ott nem ő volt a háziasszony. Mégis, Márk olyan lelkes meggyőzőerővel ecsetelte, milyen kellemes lesz a közös sütögetés, hogy végül beadta a derekát.
Az első alkalom valóban békésen telt. Közösen készítettek csörögefánkot és sűrített tejjel töltött apró süteményeket. A kamrából előkerült a házi befőttből főzött kompót is. Beszélgettek mindennapi dolgokról, szóba került az időjárás, a gyerekek, az élet apró-cseprő ügyei. A hangulat kifejezetten barátságos volt.
Egészen addig, amíg indulni nem készültek.
Annyi édesség gyűlt össze, hogy egy kisebb társaságnak is elég lett volna. Nóra ezért elővette a dobozokat, hogy vigyenek haza belőle – elsősorban a gyerekeknek, nem is maguknak. Ekkor azonban Ildikó felemelte a kezét.
– Hová, hová? – kérdezte hűvös hangon. – Azokat Rékának szántam.
Teljesen mellékes volt számára, hogy az unokák csupán néhány darabot ettek, Márk is csak kóstolt, Nóra pedig legfeljebb egy falatot csípett le a tea mellé. A fél nap alatt elkészített sütemények szinte mind a lányához kerültek volna.
Ahhoz a Rékához, akit Nóra személyesen sosem ismert, csak fényképen látta. Annyit tudott róla, hogy a belvárosban él a férjével és a fiával. Állítólag annyira elfoglalt, hogy nem tud ellátogatni az édesanyjához vagy találkozni a testvérével és az unokahúgaival – noha valójában nem dolgozott sehol. Inkább a vállalkozó férje körül sürgött-forgott, nehogy más nő csapja le a kezéről.
Nóra lenyelte a sértettségét. Nem szólt egy szót sem, de magában eldöntötte, hogy ilyen közös konyhai programban többé nem vesz részt.
Ildikó azonban nem adta fel. Ha az egyik módszer nem hozta a kívánt eredményt, keresett másikat.
Következett a nagytakarítás.
Márk most is könyörgőre fogta. Szinte térden állva ígérte, hogy bármit teljesít, amit Nóra csak kíván, csak segítsenek az édesanyjának, mert egyedül nem boldogul. Ő maga is ott lesz, dolgozni fog, sőt olyan lendülettel, hogy „még a falak is füstölni fognak”.
A korábbi édességes eset emléke ugyan nem halványult el, de Nóra végül beadta a derekát. Ildikó már nem volt fiatal, valóban ráfért a segítség. Ráadásul Márk egy méregdrága, elegáns táskát is „kialkudott” neki ezért cserébe – úgy érezte, illik viszonoznia.
Arra azonban nem számított, hogy a táska árát szó szerint verejtékben kell majd ledolgoznia.
Amikor megérkeztek, Ildikó meleg mosollyal fogadta a „munkacsapatot”, majd ügyesen a kert végében álló lugas felé terelte Márkot és a kislányokat. Ott teázgattak, beszélgettek, míg Nóra számára megnyílt a terep: rá maradt a teljes hadszíntér, ahol egyedül vívhatta meg csatáját a porral és a rendetlenséggel. A hálálkodó „nagyon köszönöm” után, amelyet az anyósa még odavetett, hamar világossá vált, hogy ez a nap egészen másképp alakul, mint ahogyan ígérték neki.