– Nem megyek! – jelentette ki Nóra hajthatatlanul, és határozottan megrázta a fejét. – Ne is próbálj rábeszélni!
– De miért ne? – húzta el a szót Márk békítő hangon. – Vár minket.
– Hogyne várna! – csattant fel Nóra. – A helyében én is tárt karokkal várnám saját magamat!
– El tudod képzelni, mennyire örülne, ha megérkeznénk? – kérdezte Márk halvány mosollyal.
– Pontosan tudom – felelte a nő hűvösen. – És éppen ezért nem vagyok hajlandó odamenni.
– Nóra, ez most már túlzás! – komolyodott el Márk. – Megállapodtunk.
– Megállapodtatok – javította ki Nóra, felemelt mutatóujjal. – Engem senki sem kérdezett meg. Ha ti ketten eldöntöttetek valamit, hát tegyétek nélkülem. Pakolj össze, készítsd össze a gyerekeket, és induljatok nyugodtan!
– De anya kifejezetten rád számít – tette hozzá Márk nyomatékosan.
– Ezen egy cseppet sem lepődöm meg – vágott vissza Nóra.
– Akkor hívd fel Rékát is! – folytatta a nő élénken. – Anyukád biztosan örülne, ha a gyerekei együtt lennének, a lányának pedig nem ártana egyszer az életben kivenni a részét a segítségből!
– Tudod jól, hogy Rékának rengeteg dolga van – jegyezte meg Márk szemrehányóan.
– És nekem talán kevesebb? – tárta szét a karját Nóra tettetett csodálkozással. – Nem emlékszem, hogy valaha is tétlenül üldögéltem volna otthon!
– Éppen ezért gyere velünk! – próbálkozott Márk újra. – Pihenhetnél a kertben az almafa alatt. Felakasztok neked egy függőágyat is!
– Ugyan minek? – mosolyodott el Nóra, de a hangjában él maradt. – Nem kell ekkora felhajtás. Itthon is tökéletesen tudok pihenni, függőágy nélkül is. Sőt, ha te elmész a gyerekekkel anyukádhoz, én olyan nyugalomban leszek, hogy még magam is megirigylem!
– Nóra, ne beszélj butaságokat! Tudod, hogy anya szeretne látni.
– Tudom – bólintott a nő. – De mondd neki, hogy lebetegedtem, vendégségbe mentem, túlórázom, eltévedtem az erdőben, vagy leugrottam Siófokra! Sőt, sorold fel mindet egyszerre, hogy biztos legyen a hatás!
– Ha ilyesmit mondok, megbántódik – morogta Márk.
– Legalább megérti, hogy nem akarok menni. És nem is fogok.
Nóra ezzel lezártnak tekintette a vitát, és már indulni készült, amikor Márk utána nyúlt, és finoman megfogta a könyökét.
– Várj! Magyarázd el, miért zárkózol el ennyire attól, hogy elgyere?
– El tudom mondani – felelte Nóra elgondolkodva. – Csak nem biztos, hogy tetszeni fog.
– Az sem tetszik, hogy nem jössz. Szóval egy-egy az állás – felelte Márk makacsul.
– Lehet, hogy csak ront a helyzeten.
– Akkor is hallani akarom – erősködött a férfi.
Nóra összeszűkítette a szemét.
– Az édesanyád túlságosan rafinált.
– Tessék? – háborodott fel Márk. – Hogy beszélhetsz így róla?
– Hidd el, tudnék keményebben is fogalmazni – vágta rá Nóra. – De most maradjunk ennyinél. Ha már ragaszkodsz hozzá: anyukád mindig úgy hív, hogy „segítségre van szüksége”, aztán minden terhet rám pakol. Én pedig nem szerződtem fel ingyen cselédnek. Ott vagy te, ott van a lánya, és ott van ő maga is. Oldjátok meg együtt!
A szorgalom nem csupán erény, hanem ritka ajándék is. A munka során mutatkozik meg igazán, milyen ember valaki. Kár, hogy az odaadó igyekezetet gyakran alig jutalmazzák, s nem egyszer csupán üres köszönőszavak maradnak utána.
Nóra sosem tartozott a rest vagy ügyetlen emberek közé. Bátran vállalt feladatokat, és amit elbírt, azt lelkiismeretesen el is végezte. Nem riadt vissza a kihívásoktól, és készséggel segített másokon, amikor szükség volt rá. Ugyanakkor azt is megtanulta, hogy a jóindulat könnyen visszaüthet, ha mások természetesnek veszik az ember erőfeszítéseit – és talán éppen ez volt az oka annak, hogy most ilyen elszántan húzta meg a határait.