A felvételen Mária alakja rajzolódott ki a kapu előtt. Az asszony idegesen lenyomta a kilincset, majd a kerítés résein át próbált bekukucskálni az udvarra, mintha jogot formálhatna arra, ami már nem az övé. Pár percnyi toporgás után végül sarkon fordult és eltűnt az utcán. Eszterben azonban nyomot hagyott a jelenet: még biztosabb lett benne, hogy helyesen döntött, amikor határokat húzott.
A nyár előrehaladtával egyre több időt töltött a háznál. Új palántákat ültetett a kertbe, megerősítette a lépcső korlátját, amely korábban minden lépésnél panaszosan nyekkent, és friss festéket kapott a veranda kopott bútora is. Minden apró javítás, minden elültetett virág azt szolgálta, hogy a nyaraló visszanyerje régi lelkét – azt a melegséget, amely apja idejében természetes volt.
Egy délután, miközben egy regény fölé hajolva pihent a verandán, mozgásra lett figyelmes a kerítésnél. Péter állt ott, tétován, mintha nem tudná, szabad-e egyáltalán közelebb lépnie. Eszter becsukta a könyvet, és a kapuhoz sétált.
– Miért jöttél? – kérdezte higgadtan.
– Szerettem volna személyesen bocsánatot kérni – felelte a férfi. – És ezt is visszahozni.
Egy apró dobozt nyújtott át. Amikor Eszter felnyitotta, régi fényképek kerültek elő: az édesapja mosolya, a ház még felújítás előtti arca, és ő maga gyermekként, mezítláb a fűben.
– A holmim között találtam rájuk – tette hozzá Péter. – Úgy éreztem, nálad a helyük.
Eszter csendben bólintott.
– Köszönöm.
– Nem mehetek be egy percre? – próbálkozott bizonytalan félmosollyal.
– Most nem – válaszolta határozottan. – De a képekért hálás vagyok.
Péter még időzött egy másodpercig, aztán visszafordult az autójához.
Eszter ekkor értette meg igazán: az élete ismét az ő kezében van. Nem lesznek többé hívatlan látogatók, önkényes döntések, zajos összejövetelek az ő terében. Ez a ház több volt puszta épületnél – határvonal, amelyet csak az léphet át, akinek engedélyt ad.
Nem gyötörte már lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy védi mindazt, ami az övé: az emlékeit, a szabadságát, az apjától örökölt menedéket. A nyaraló annak az életdarabnak a kézzelfogható jelképe lett, amelyet nem kívánt többé megosztani sem Péterrel, sem Máriával, sem bárki mással.
Ahogy később a verandán ülve lapozgatta a megsárgult fényképeket, ráébredt, hogy hosszú hónapok után először nem feszültséget érez a csendben. Ez most valódi béke volt – mély, nyugodt és megingathatatlan.