– Péter – vágott a szavába Eszter, mielőtt a férfi tovább mentegetőzhetett volna. – Pontosan tudod, hogy ez a ház az én tulajdonom. Fél éve váltunk el. Semmi jogod nincs ide bárkit is meghívni.
– Csak anyának akartam kedveskedni – tárta szét a karját Péter. – Már régóta nyaggatott, hogy vigyem ki a természetbe. Úgy gondoltam, erre a te nyaralód lenne a legalkalmasabb.
– Tényleg „úgy gondoltad”? – kérdezett vissza hűvösen Eszter. – Vagy egyszerűen megtartottad a kulcsot, ami a válás után nálad maradt, és nem foglalkoztál a következményekkel?
Péter lesütötte a szemét. Mária ekkor hirtelen felpattant a padról.
– Ugyan, ne csináld már ezt a jelenetet! – csattant fel sértődötten. – Ne állítsd be magad mártírnak! Itt voltunk pár órát, nem tettünk tönkre semmit, és semmit nem vittünk el!
– Nem a tárgyakról beszélek – felelte Eszter nyugodtan, de rendíthetetlenül. – Hanem a tiszteletről. Arról, hogy más tulajdonát és határait illik figyelembe venni.
Odament a kapuhoz, és teljesen kitárta. Nem emelte fel a hangját. Csak félreállt, és némán várta, hogy mindenki elhagyja a kertet. Mária ment ki utolsónak, az orra alatt morogva.
– Elköszönni sem fogsz? – torpant meg Eszter mellett.
– Nem hívtam meg – hangzott a tárgyilagos válasz. – Így búcsúra sincs szükség.
Mária felhorkant, majd kilépett az utcára.
– Eszter… – próbálkozott Péter, de a nő felemelt kézzel jelezte, hogy elég volt.
– Menj. És hozd vissza az összes kulcsot. Mindet, amiről másolat készült.
Péter kelletlenül elővette a kulcscsomót a zsebéből, és letette az ajtó melletti kis asztalkára.
– Nem akartam rosszat – mondta csendesen. – Egyszerűen nem gondoltam végig.
– Pont ez a gond – felelte Eszter fáradtan. – Hogy sosem gondolod végig.
Amikor végre egyedül maradt, lassan körbenézett. Az asztalok elcsúsztatva, a terítőn zsíros foltok, üres üvegek és szétdobált papírok mindenütt. A padon hamu szürkéllett, a bokrok alatt sörösdobozok hevertek. Nem érzett dühöt. Csak egy hideg, könyörtelen tisztaságot magában.
Nekilátott rendet rakni. Felszedte a szemetet, helyükre tolta a bútorokat, leseperte a hamut a fáról. A monoton mozdulatok megnyugtatták. Minden összegyűjtött palackkal és minden eltüntetett folttal egyre inkább azt érezte, hogy visszaveszi az irányítást azon a helyen, amely mindig is az övé volt.