Egy sudár fenyő törzse mögé húzódva az erdő sűrűjében Eszter játékos meglepetést tervezett a férjének, ám a következő percekben minden vidámság kifutott belőle.
Leguggolt egy hatalmas, szétterülő gyökerű fenyő mellett, és elállt a lélegzete: a fa tövénél egész vargányacsoport bújt meg, mintha gondos kéz rendezte volna őket katonás sorba. A szeptemberi nap még melegen simította végig az erdőt, sugarai áttörtek a fenyők és lucok koronáján, és aranyos foltokat festettek a puha, mohával fedett talajra.
A levegőben gyanta édeskés illata keveredett az avar földszagával és azzal a friss, tiszta aromával, amely csak egy kiadós eső után tölti meg az erdőt. Eszter elővette a fa nyelű kést, amelyet évekkel korábban az apjától kapott ajándékba, és óvatos mozdulatokkal leválasztotta a gombákat. Mindegyiket gondosan belehelyezte abba a vesszőkosárba, amelyet még az előző tavasszal font saját kezűleg.
A vargányák feszes kalapja hibátlan volt, sehol egy rágásnyom. Már előre látta magát este a konyhában, ahogy megtisztítja őket, sercegni kezd alattuk az olaj, és a lakást betölti a sült krumpli és a piruló gomba illata. Lilla biztosan kér majd még egy adagot, Gábor pedig elégedetten jegyzi meg, hogy nála finomabb gombás vacsorát senki sem tud készíteni.
– Eszter! – kiáltotta a férfi hangja valahonnan beljebb az erdőből. – Hol bújtál el?
Eszter elmosolyodott, és gyorsan a vastag törzs takarásába húzódott. Gábor otthon gyakran tréfálta meg: mögé lopózott mosogatás közben, a teraszon teregetéskor, vagy amikor a tűzhely előtt állva kavarta a levest. Mindig akkor érintette meg a vállát, amikor a legkevésbé számított rá, ő pedig összerezzent, és elejtett valamit. Most végre visszaadhatta volna a csínytevést.
Hátát a durva kéregnek vetve figyelte a közeledő lépteket. Gábor ráérősen haladt a fák között, időnként megállt – talán ő is gombát vett észre a fűben. A bakancsa alatt halkan reccsentek a száraz tűlevelek, távolabbról harkály kopogása hallatszott.
Aztán Eszter észrevette, hogy a férje beszél. Először arra gondolt, összefutott valakikkel; hétvégente gyakran megesik, hogy fél Debrecen kirajzik a közeli erdőkbe gombát keresni. Csakhogy más hang nem felelt neki.
Valószínűleg telefonált. Eszter már éppen előlépett volna rejtekéből, amikor tisztán meghallotta a szavakat. A kosár kicsúszott a kezéből, a vargányák szanaszét gurultak a mohán, akár egy elszakadt gyöngysor szemei.
– Nóra, persze hogy borzasztóan hiányzol, és számolom a perceket, mikor láthatlak! – Gábor hangja lágy volt, szinte suttogó. – Igen, kedvesem, úgy megcsókollak majd… őrülten szeretlek, és magamhoz szorítalak!
Eszter a fenyő érdes kérgének támaszkodott. A tüdeje mintha összeszorult volna, alig jutott levegőhöz.
Tíz éve volt Gábor felesége. Volt egy közös lányuk, Lilla. Mindeddig biztosnak hitte az életüket, szilárdnak, akár a szikla. Most azonban minden ingatagnak tűnt, mint egy gondosan felépített kártyavár, amelyet egyetlen lehelet is romba dönthet.
A férfi még percekig beszélt, de Eszter már nem értette a mondatokat. A szavak összefolytak, mintha víz alól hallaná őket. Amikor végül megszakadt a hívás, Gábor léptei egyre távolodtak, majd elhaltak a fák között. Mélyebbre ment az erdőbe, ő pedig ott maradt egyedül, a szétszóródott gombák és a gondolatai társaságában.
Lassan leereszkedett a puha mohára, a gyökerek közé. Felnézett az égre: a sűrű ágak között tiszta, kék darabka látszott, olyan elérhetetlenül magas és nyugodt, hogy legszívesebben beleolvadt volna, hogy ne kelljen többé semmit éreznie.
Élete legnehezebb pillanataiban mindig így tett. Gondolatban az apjához fordult, tőle remélt útmutatást, pedig a férfi már rég nem élt – Eszter tizenöt éves volt, amikor elveszítette. Akkor is ősz volt. A kórterem ablakán túl sárgultak a nyírfák, és ő úgy hitte, ott és akkor mindennek vége, soha többé nem talál rá az öröm.
Mégis talpra állt. Tanult, dolgozni kezdett, megismerte Gábort, világra hozta Lillát, és saját otthont, saját családot teremtett magának.