És most ismét ősz volt. Újra aranyba hajló lombok borították az erdőt, és benne ugyanaz a fullasztó érzés tért vissza: mintha körülötte minden darabokra hullana.
– Miért történik ez velem, apa? – suttogta alig hallhatóan a magasba, tekintetét az ég felé emelve.
Felelet nem jött. Soha nem jött, bármilyen kétségbeesetten is várta.
A fák koronája fölött zúgva suhant át a szél, a távolból egy kakukk hangja törte meg a csendet. Az erdő élt tovább, közömbösen az ő fájdalmához.
Eszter még jó ideig mozdulatlanul ült a mohával fedett földön. Végül mély levegőt vett, kabátujjával letörölte az arcán végigcsorgó könnyeket, és erőt parancsolt magára. Nem maradhat így.
A sírás soha nem oldott meg semmit – ezt már rég megtanulta. A kétségbeesés csak lehúzza az embert, a tiszta fej viszont kiutat találhat ott is, ahol elsőre nincs.
Lassan összeszedte a széthullott gombákat, egyenként visszahelyezte őket a kosárba. Felállt, leporolta a farmerét, lesöpörte a kabátjáról a rátapadt tűleveleket, majd körbetekintett a törzsek között.
Nem messze tőle megpillantotta Gábor alakját. A férfi kockás ingben járta az erdőt – ugyanabban, amelyet már harmadik éve minden gombászáskor felvett. Valami kis üzletben vette Debrecenben, és azóta szerencsehozónak tartotta.
Eszter lassú léptekkel indult el felé. Közben zakatoltak benne a gondolatok: hogyan tovább, mit tegyen, meddig bírja még ezt a kettősséget?
Amikor Gábor észrevette, hogy közeledik, arca azonnal felderült. Olyan gyengédséggel nézett rá, mintha egy játék közben összekoszolódott kisgyerek térne vissza hozzá.
– Te jó ég, mi történt veled? – lépett oda hozzá sietve, és közelről szemügyre vette az arcát. – Nézz csak magadra, tiszta maszat vagy!
Nedves ujjával – amelyet előtte a szájához érintett – gondosan törölgetni kezdett egy sötét foltot Eszter bal arcáról. A mozdulatai túlságosan is becézőek, már-már teátrálisak voltak. Eszternek komoly önuralomra volt szüksége, hogy ne húzódjon el.
Mégsem mozdult. Megfeszült benne minden, de hagyta, hogy a férfi befejezze.
– Na, így már az én gyönyörű feleségem vagy – állapította meg elégedetten Gábor.
Karjai közé vonta, magához húzta, és hosszan megcsókolta. Olyan odaadással, mintha valóban ő volna számára a legfontosabb lény a világon.
– Jobban szeretlek, mint az életemet – mondta komolyan a szemébe nézve. – Ugye tudod?
Eszter nem válaszolt azonnal. Figyelmesen tanulmányozta az arcát: a szeme körüli apró ráncokat, a napbarnított bőrén lévő anyajegyeket. Mintha emlékezetébe akarná vésni minden részletét.
– Mi az? – kérdezte Gábor kissé értetlenül, amikor észrevette a fürkésző tekintetet.
Eszter végül halvány mosolyt erőltetett magára.
– Semmi. Csak azon gondolkodtam, milyen szerencsés vagyok, hogy te vagy nekem. Én is nagyon szeretlek.
A férfi láthatóan megkönnyebbült. Nagyot sóhajtott, majd leguggolt a kosár mellé, és szakértő mozdulatokkal vizsgálni kezdte a termést.
– Ez igen! – lelkesedett. – Gyönyörű példányok! Hol akadtál rájuk?
– Ott, annál a hatalmas fenyőnél – intett Eszter arra a helyre, ahol az előbb még a könnyeivel küzdött.
Kezében megfeszült a gombás kés nyele.
Mire kiértek az erdő szélére, a nap már alacsonyan járt, narancsszín fénybe borítva a tisztást. A „Niva” a fák mellett parkolt, mellette még néhány autó – nem ők voltak az egyetlenek, akik a szombatot a természetben töltötték.
Gábor felnyitotta a csomagtartót, és elhelyezte benne a kosarakat.
– Gyere, ülj be – tárta ki Eszter előtt az első ajtót. – Induljunk Lilláért.
Eszter bekapcsolta a biztonsági övet, és csendben figyelte, ahogy a férfi beindítja a motort. Amikor a kocsi lassan elindult a földúton, szinte mellékesen megszólalt:
– Gábor, amikor felvesszük Lillát anyától, emlékeztess, hogy álljunk meg a gazdaboltnál.
– Gazdabolt? Mit szeretnél venni? – kérdezte, miközben sebességbe tette az autót.
Eszter a körmei alá szorult sötét földet nézte.
– Semmi különöset. Kapormagot. Arra gondoltam, ültetek pár cserepet a konyhaablakba.
– Tényleg? Jó ötlet – bólintott elismerően Gábor. – Akkor beugrunk, nem gond.