Dóra közben elvett egy kovászos uborkát a tálról, leült a kanapé szélére, és jóízűen beleharapott.
– Jaj, Emese, az ön uborkájánál nincs is finomabb – mondta elégedetten, miközben hangosan roppant a falat.
Emese gyors mozdulattal beletörölte a kezét a kötényébe, majd előhozott a kamrából egy háromliteres üveget. Az utolsó volt a polcon. Egy pillanatra megtorpant, aztán legyintett magában. Hiszen a gyerekei, nem idegenek.
– Ezt vigyétek el magatokkal. Útközben jól jöhet – nyújtotta át gondoskodva.
Mégsem foglalt helyet senki az asztalnál. Dóra az órájára pillantott. Emese gyomra összeszorult; valami baljós sejtés telepedett rá. Ő is leereszkedett a kanapé peremére, és kérdőn, kissé riadtan nézett Márkra.
– Anya, ne haragudj… igazából csak az uborkáért ugrottunk be. Épp erre jöttünk. Barátokhoz megyünk, sütögetés lesz a hétvégén. Már régen le volt beszélve. A telkükre.
– Legalább egy teát? – kapaszkodott a köntöse szélébe Emese.
– Most tényleg nem fér bele. Várnak minket. Tudod, csak két szabadnapunk van, szeretnénk kicsit kikapcsolódni a munka után. De majd máskor jövünk, jó? Ne sértődj meg.
Az asszony némán bólogatott, tekintetével a fia arcát kutatta, mintha ott keresne valami kapaszkodót. Márk előhúzta a pénztárcáját, kivett belőle két ötezres bankjegyet, és az asztalra tette. Kis gondolkodás után egy harmadikat is mellé csúsztatott.
– Vegyél magadnak valamit. Vagy fogadj meg valakit, aki rendbe teszi a házat. Te úgyis jobban eligazodsz itt, mint én. És vigyázz magadra. Ha kell valami, hívj fel. Megvan még a számom? Na, indulnunk kell.
Gyorsan az ajtó felé indult, Dóra pedig követte.
Emese tudta, illene kikísérnie őket, de képtelen volt felállni. Mintha ólmot öntöttek volna a lábába. Egyetlen gondolat zakatolt benne: éhesen mennek el? Miféle lakoma az a parázson sült hús? Ki főz nekik olyan borscsot, mint ő? És a fasírt… annyi munkát tett bele.
Az ajtó halkan kinyílt. Emese összerezzent. Visszajöttek. Mégis maradnak. Hát persze, hogy maradnak – anya az anya. A remény hirtelen meleg hullámként öntötte el, könnyek gyűltek a szemébe.
– Márk, meggondoltátok magatokat?
– Anya… itt felejtettük az uborkát. – A fia zavartan nézett rá. – Miért nem jöttél ki elköszönni? Olyan ritkán találkozunk… Na, ne sírj. Hamarosan jövünk megint, ígérem. Két óra az út, nem a világ vége.
Emese mély levegőt vett, letörölte az arcát, és minden erejét összeszedve feltápászkodott. Kiment a tornácra. A fehér autó már a poros úton távolodott, az ablakokból hangos zene szólt. Sokáig nézte, míg egyre kisebb ponttá zsugorodott, végül eltűnt a kanyarban.
Lassan keresztet vetett a távolodó kocsi után, majd az égre pillantott.
– Eső lesz – suttogta. – Be kell hordani a tűzifát.
Bent, a szobában, az ünnepi abrosszal letakart asztalon, a pénzkötegek mellett a macska kényelmesen falatozta az egyik fasírtot. Elégedetten csámcsogott, és ha tudott volna beszélni, bizonyára csodálkozva jegyzi meg: milyen különös bőség ez éppen böjt idején.