A fiók mélyéről elővette a gondosan nejlonba csomagolt megtakarítását. Kibontotta, majd lassan, aprólékosan átszámolta a bankjegyeket. Nem volt valami tekintélyes összeg. Egy pillanatra elkomorult, aztán vállat vont. Valahogy majd csak megoldja – most böjt van, ilyenkor amúgy is kevesebbet költ az ember. A krumpli a kamrában saját termés, savanyúság is akad bőven, és a tél is mögöttük már. Nem maradnak éhen, az biztos. Ráadásul vendégek jönnek. Rég nem látott, kedves vendégek. Mégsem kínálhatja őket pusztán főtt krumplival és uborkával. El kell menni a boltba, az illendőség is úgy kívánja.
A kis vegyesboltban a pénztárosnő biztató mosollyal hallgatta.
– Na látja, Emese, mégiscsak megérkezik holnap a fia. Majd rendbe teszi azt a farakást, meg a kaput is helyrepofozza – mondta derűsen, miközben ügyesen összeválogatta a kért árut.
Nem sok minden került a pultra, de mindenből egy kicsi: néhány szelet kolbász, egy darab hús az ünnepi ebédhez, egy üveg bor. Hát persze – mégiscsak a gyerekei jönnek. Ritka alkalom az ilyen. És maradt annyi pénze, hogy két tábla csokoládét is a kosárba csúsztasson az unokáknak. Igaz, már nem apróságok, de attól még gyerekek maradnak.
Amikor hazaindult, a szatyor súlya szinte alig húzta a karját, ő mégis könnyű léptekkel ment. Elégedettség töltötte el. Még rendet kell rakni – bár tisztaság van, de ilyenkor az ember alaposabb. Talán az új függönyöket is felakasztja. Eredetileg húsvétra szánta, de miért várna vele? Legyen most ünnep.
A nap hátralévő része sürgés-forgással telt. Felmosta a padlót, kirázta és visszaterítette a szőnyegeket, felrakta az új függönyöket az ablakokra. A sparheltben lassan hamuvá égtek az utolsó hasábok. Emese még megivott egy csésze teát, majd végignézett a ragyogó konyhán és szobán. Jó érzés volt. Hamarosan itt a húsvét, és nála már minden készen áll. Igaz, eddig sem volt rendetlenség – ugyan ki csinálna felfordulást? Ketten élnek itt a macskával.
Az éjszaka mégsem hozott pihenést. Csak forgolódott az ágyban, gondolatai újra és újra visszatértek Márk érkezéséhez. Micsoda öröm! Hajnalban, amikor az első napsugarak áttörtek az új függönyök halvány anyagán, már talpon volt. Gyorsan megivott egy bögre teát, aztán vödrökkel hordta a vizet a kútból, közben időnként megállt, hogy sajgó lábát pihentesse. De nem panaszkodott – tette a dolgát. Begyújtott, megterítette az asztalt, elővette az ünnepi abroszt, kikészítette az evőeszközöket. Főtt, sült minden a tűzhelyen, az illatok betöltötték a házat. Egy pillanatra majdnem engedett a kísértésnek, hogy megkóstolja, de eszébe jutott a böjt. Már csak néhány nap – kibírja. A gyerekek nem tartják, nekik készül minden.
Már mindennel elkészült, amikor váratlanul benyitott Gergő. Úgy nézett körül az udvaron, mintha a saját portáján járna. Szemügyre vette a féloldalasan lógó kaput, megrugdosta a megsüllyedt lépcsőfokot, majd a farakás előtt állt meg. Rágyújtott, komótosan pöfékelt.
– Emese, hallja? Mondja csak, hova pakoljam azt a fát. Aztán megigazítom a kaput is, a lépcsőt is rendbe teszem – jelentette ki határozott hangon, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Amióta meghalt a felesége, Gergő egyedül élt. Mégsem hagyta el magát: rendben tartotta a házát, az udvart, még disznót is nevelt. Szorgalmas ember volt, sokan elismerték érte. Máskor Emese hálásan fogadta volna a segítséget. Most azonban szorongás fogta el. Márk bármelyik percben megérkezhet. Nem szereti, ha idegenek sürögnek-forognak a ház körül. És bizony rosszul esne neki, ha azt látná, hogy valaki más végzi el azt a munkát, amit ő szeretett volna megcsinálni.