Végül hát nemet mondott a segítségre.
Gergő ugyan megsértődött egy kicsit, de nem az a haragtartó fajta volt. Tudta ő jól, hogy majd Márk megcsinál mindent. Két-három óra az egész, nem nagy ügy. Régebben Emese maga is boldogult a ház körüli munkákkal, tavaly azonban elesett az udvaron, csúnyán megütötte magát, és azóta sem jött teljesen rendbe. A háta gyakran sajgott, a lába is makacskodott. Hatvannyolc évesen az ember már nem pattog úgy, mint hajdanán – ez bizony nem tréfa.
A nap lassan átbillent a délutánba. Emese épp azon gondolkodott, hogy ledől egy fél órára, mert a dereka szinte hasogatott, a lába pedig lüktetett, amikor – már sokadszorra – kinézett az ablakon. A távolban egy hófehér autó tűnt fel, amely méltóságteljesen siklott végig a falu keskeny utcáján, akár egy díszes hajó. Az asszony meglepetten meredt rá. Márknak egészen más kocsija van, ráadásul rajta kívül alig él itt valaki. Az egész faluban jó, ha tíz család lakik, a nyaralószezon pedig még messze volt. A fehér autó azonban egyenesen az ő háza előtt lassított, majd megállt.
Emese megfeledkezett minden fájdalmáról, és sietve kisietett az udvarra. A kocsiból Márk és Dóra szállt ki, mosolyogva indultak felé.
– Márkocskám, Dóra, miért ácsorogtok ott? És a gyerekek? Hol vannak? – kérdezte izgatottan, miközben próbált benézni a sötétített üvegen át.
– Szia, anya – ölelte át Márk. – Ugyan, miért sírsz máris? Ne kezdj bele…
– Jó napot, Emese – lépett közelebb Dóra, és átnyújtott egy tortát meg egy csillogó papírba csomagolt, rikító színű virágcsokrot. – Ez a magáé.
– De a gyerekek? – tért vissza a kérdéshez az asszony.
– Ugyan, már nagyok. Nemigen lelkesednek az ilyen látogatásokért – legyintett Márk, majd büszkén végigsimított az autó oldalán. – Nézd csak, anya, lecseréltük a régit. Igazi erőgép! Bárhol elmegy. Képzeld, alig két óra alatt itt voltunk. Gyönyörűen fut az úton. Tetszik?
Emese bólintott, de közben annak örült, hogy minden elő van készítve odabent, és azonnal asztalhoz ülhetnek, hogy kipihenjék az utat.
– Gyertek be, ne itt beszélgessünk – sürgette őket.
Márk a farakás mellett elhaladva, a félig megdőlt kaput becsukva szomorkásan csóválta a fejét. Dóra óvatosan átlépett a megrepedt lépcsőfokon, és halkan megjegyezte:
– Igazán hívhatna valakit, aki rendbe teszi ezt a házat. Még valaki kitöri itt a nyakát…
Emese zavartan tárta ki az ajtót. A kezében tartott virág és torta folyton beleakadt valamibe. Márk belépve végigmérte a szűk konyhát, majd benézett a szobába is, végül az asztalhoz lépett. Felvett egy szelet kolbászt a tányérról, megszagolta, aztán visszatette.
– Mi az, fiam? Talán nem jó? Tegnap vettem, frissnek kell lennie.
– Dehogy, anya, minden rendben – felelte könnyedén.
– Akkor gyertek, üljetek le. Biztos éhesek vagytok. Főztem borscsot, olyat, amilyet te szeretsz, Dóra. És sütöttem fasírtot is, Márk, jó sok hússal – magyarázta sietve, miközben kivette a hűtőből a bort, és előhúzta a szekrény mélyén tartogatott, ünnepi alkalmakra félretett üveget is.