– Apa azt ígérte, vesz nekem egy kutyát – mondta halkan, majd Rékára pillantott, mintha tőle várná a választ.
Réka elmosolyodott, de a tekintete fürkésző maradt.
– Egy kiskutya a háznál csodás dolog. De mondd csak… ha te megint hosszabb időre eltűnsz, ki gondoskodik majd róla? – kérdezte játékos éllel a hangjában.
– Akkor te most már nem mész el tőlünk többé? – faggatózott Nóra, és közelebb lépett hozzá.
A fiatal nő leguggolt elé, és mélyen a szemébe nézett.
– Szerinted apa örülne, ha egyszer csak újra megjelennék az életében? – kérdezte csendesen.
– Hívd fel, és megtudod – vágta rá a kislány, már nyújtotta is a telefonját.
– Én?… – Réka gyomra összeszorult a gondolattól, és zavartan elfordította a fejét.
Nóra azonban felkacagott.
– Csak tréfáltam! Már tudja, hogy itt vagyok nálad. Írtam neki üzenetet, és küldtem egy közös képet is rólunk – hunyorgott elégedetten.
– Fényképet? Te kis cselszövő! – nevetett fel Réka.
Ezzel hirtelen mozdulattal belehempergette a lányt a hóba. Az udvar megtelt csilingelő kacagással, Bence pedig izgatott csaholással szaladgált körülöttük, farkát vadul csóválva.
Nem sokkal később visszatértek a ház melegébe. A levegőben frissen főtt derelye csábító illata terjengett. Ildikó és a nagypapa már megterítettek, és türelmetlenül várták őket az asztalnál.
– Mama, miért nincs még egy tányér? Öten leszünk! – jegyezte meg Nóra.
– Öten? Talán Bencének is terítsünk? – kuncogott az öreg.
– Dehogy! – rázta a fejét a kislány. – Apának!
Alighogy kimondta, az ablak előtt egy terepjáró fékezett le.
– Nahát! – húzta félre a függönyt a nagypapa. – Úgy látszik, megérkezett a vendég. Megyek elé, addig melegítsetek még egy adagot!
Pár perc múlva Márk állt a küszöbön. Tekintete bizonytalan volt, amikor Rékára nézett, de abban a pillantásban több volt minden kimondott szónál.
Közelebb lépett hozzá, és halkan a fülébe súgta:
– Bocsáss meg… kérlek.
Nóra ujjongva tapsolt.
– Tudtam! Tudtam, hogy újra együtt lesztek! – kiáltotta boldogan, majd arca elkomorult. – Csak én rontottam el az egészet…
– De többé nem teszel ilyet, igaz? – kérdezte Márk, cinkosan rákacsintva.
– Nem, soha többé… ígérem, apu… – suttogta a kislány.
Odafutott, és mindkettőjüket egyszerre ölelte át, olyan szorosan, mintha attól félne, újra elveszíti őket.
– No, kibékülés egy korty erős nélkül? Az nem is igazi! – vigyorgott a nagypapa, és egy stampedlit tett Réka elé.
A nő azonban finoman félretolta.
– Hát ez meg micsoda? – csodálkozott Ildikó.
– Csak… néha rosszul viselem az utazást – mentegetőzött gyorsan Nóra. – És apa vezet, neki sem szabad!
– Már indulnátok is? – kérdezte az öreg értetlenül.
– Most kell mennünk – felelte Réka, miközben Márk gyengéden átölelte a derekát.
– Maradhatnátok estig is – próbálkozott Ildikó reménykedve.
– Anyu… estére megint havazást mondanak. A főúton később már nehéz lenne közlekedni – magyarázta lágyan Réka.
Hamarosan beültek az autóba. A motor felmorajlott, a kerekek lassan megindultak a havas úton. Ildikó és a nagypapa a tornác alól integettek utánuk; arcukon könny csillogott – talán a metsző szél miatt, talán a búcsú fájdalmától.
– Csak legyenek boldogok… – sóhajtotta az öreg, amint a terepjáró apró ponttá zsugorodott a fehérbe burkolózó tájban.
Ildikó elgondolkodva szorította össze a kendőjét.
– Az élet kiszámíthatatlan. Egy házasság néha apróságokon csúszik meg… a fontos az, hogy ne hagyják sokáig mérgesedni a sebeket.
A nagypapa derűsen felnevetett.
– Két szerető szív vitája csak erősebbé teszi az összetartozást! – jelentette ki, majd komótosan visszaballagott a meleg szobába.
Odabent még mindig ott lebegett a friss derelye illata, összekeveredve azoknak a városi embereknek a finom parfümjével, akik az imént indultak útnak – talán most már végleg együtt, közös irányba.