– Réka, nem hallottad, mit mondtam? Azonnal pakold össze a holmidat, és tűnj el innen! Tolvajnak nincs helye az én házamban! – ordította Márk, arca eltorzult a dühtől.
– Márk, már számtalanszor elmondtam, hogy nem én vettem el azokat a fülbevalókat! – csukló hangon, könnyekkel küszködve próbálta menteni magát. – Mondd meg, hogyan bizonyítsam be, hogy ártatlan vagyok?
– Ugyan már, Réka… – csóválta a fejét az ajtóban megjelenő anyós, Ildikó. – Egy szavadat sem hiszem el. És a fiam sem.
Márk némán állt az anyja mellett, és hallgatásával egyértelművé tette, hogy ő is ugyanígy gondolja.
– Örülj, hogy nem hívtunk rendőrt – vetette oda megvetően. – El tudod képzelni, milyen szégyen lenne? Ha ez kiderülne, mindenki rajtunk röhögne!
– Pontosan ezért nem szóltunk senkinek – vágott közbe Ildikó. – A szomszédok már így is eleget pletykálnak. Szép kis meny jutott nekem…
Miközben Réka remegő kézzel a nagy utazótáskába gyömöszölte a ruháit, záporoztak rá a sértések. Minden egyes szó úgy mart bele, mintha késsel hasítanák a lelkét.
– Eszedbe se jusson visszajönni! – kiáltotta utána az anyós, amikor a lány már a kék szandálját csatolta be.
Réka kiegyenesedett, és még egyszer, utoljára rájuk nézett. Azokra az emberekre, akiket családjának hitt, és akik most gondolkodás nélkül elfordultak tőle. Egyetlen szó nélkül kilépett az ajtón. Csak amikor a liftajtó bezárult, engedte szabadjára a könnyeit. Az igazságtalan vádak súlya szinte szétfeszítette a mellkasát – hiszen tudta, hogy semmi rosszat nem tett.
Márkkal mindössze egy éve éltek együtt házasságban. Addig nem volt komolyabb konfliktus köztük, a mindennapok csendesen, kiszámíthatóan teltek. Ha nincs ez a fülbevalós ügy, talán most is ott lenne.
A szülőfalujába tartó buszon végig sírt. Közben azon járt az esze, vajon hogyan fogadja majd az édesanyja és a nagyapja. „Csak nehogy ezek a rágalmazók már beszéltek volna velük…” – aggódott, miközben a poros ablakon át bámulta az elsuhanó tájat.
Amikor feltűnt az ismerős megálló, leszállt, és mélyen beszívta a friss levegőt. A vidék illata egészen más volt, mint a városé. Ott a házuk szinte az országút mellett állt, ahol állandóan a forgalom zaja és a kipufogógáz terjengett. Itt viszont zöld mezők és tiszta ég fogadták. A hazatérés gondolata valamelyest enyhítette benne a férje és az anyósa okozta fájdalmat.
Ahogy a földúton haladt a házuk felé, hirtelen valaki a nevén szólította:
– Réka? Tényleg te vagy az? Hát te hogy kerülsz ide?
Megtorpant. Eszter állt előtte, gyerekkori barátnője, kezében egy nagy bevásárlószatyorral.
– Nem számítottam rád… Mi történt? – kérdezte kíváncsian.
– Most… most már talán minden rendben lesz – felelte halkan Réka, de a hangja elcsuklott.
– Jaj, ne sírj már! Mi baj van?
Ekkor kitört belőle minden. Elmesélte, hogyan vádolták meg lopással, hogyan fordult ellene Márk, és miként állt mellé gondolkodás nélkül Ildikó.
– Ez hihetetlen! – csóválta a fejét Eszter. – De miattuk nem dőlhet össze az életed. Vigyázz magadra, az idegeidre! Inkább azon gondolkodj, mit fogsz most csinálni. Dolgozni hol akarsz?
– Igen… ezen már én is töprengtem. Valószínűleg be kell majd járnom a városba – mondta, miközben letörölte a könnyeit.
– Na, akkor én megyek tovább. Látom, kicsit megkönnyebbültél. Ha bármire szükséged van, tudod, hol találsz. Mindig számíthatsz rám! – búcsúzott Eszter, majd integetve elindult.
Réka sokáig nézett utána, aztán lassan ő is hazafelé vette az irányt. Szívében ott motoszkált a remény, hogy az édesanyja és a nagyapja nem faggatják majd túlságosan a városi házasságának keserű kudarcáról.
Az édesanyja, Ildikó, megértéssel fogadta a történteket.
– Látod, kislányom… az élet nem mindig úgy alakul, ahogy elképzeljük – sóhajtott, és ezzel kezdetét vette egy hosszú beszélgetés közöttük.