…már csak haza kell érnie azokhoz, akik várják.
A szél közben egyre erősebben fütyült az utcák között, a közelgő hóvihar nesztelenül, de feltartóztathatatlanul lopakodott a falu fölé. Réka szaporábbra vette a lépteit. Aznap nem volt túl sok küldeménye, mégsem vágyott rá, hogy a tomboló időjárás kellős közepén ragadjon.
Az utolsó házhoz érve már majdnem fellélegzett. Sok porta állt üresen a környéken – a lakók többsége elköltözött, mert a munkalehetőség itt szinte megszűnt, a fiatalabbak inkább a városban próbáltak szerencsét. Ahogy azonban az egyik ház előtt elhaladt, furcsa alakot vett észre a padon. Közelebb lépett, és a látványtól földbe gyökerezett a lába: egy alig tizenegy éves forma kislány feküdt ott mozdulatlanul.
– Úristen… Nóra, te meg hogy kerülsz ide? – bukott ki belőle.
A gyerek ajka remegett.
– Nagyon fázom… – suttogta alig hallhatóan.
– Látom, teljesen átfagytál. Gyere azonnal velem! Ha itt maradsz, reggelre komoly baj lehet! – mondta határozottan.
Nóra térde megroggyant, szinte összeesett, de Réka gyorsan alányúlt, és felsegítette.
– A házam itt van a közelben. Felmelegítünk, rendben? De mondd csak, hogyan jutottál ide egyedül?
Nem sokkal később már otthon voltak. Réka édesanyja és a nagyapa azonnal körülvették a reszkető kislányt. Forró gyógyteát készítettek, pokrócokba bugyolálták, és egész este figyelték, nem emelkedik-e a láza. Lassan visszatért az arcszíne, a légzése is megnyugodott.
– Egyet nem értek – csóválta a fejét az anya később, amikor kettesben maradtak Rékával. – Hogy talált ide hozzánk?
– Most hagyjuk pihenni. Reggel majd elmond mindent. Úgyis szabadnapos vagyok – felelte Réka elgondolkodva.
Másnap csípős hideg, de ragyogó napsütés köszöntött be. A hóvihar elvonult, a napfény vastag aranycsíkokat rajzolt a szoba falára. A fényre Nóra hirtelen felült az ágyban.
– Fent vagy már? – kérdezte halkan Réka.
– Igen… – felelte a lány, majd az ágyról lecsúszva a ruhájához lépett. A kardigánja zsebében matatott, végül elővett valamit, és kinyitott tenyerét.
– Nézd… – mondta bizonytalanul.
Réka szeme elkerekedett.
– Ez… ez honnan van nálad? – sápadt el, amikor felismerte anyósa fülbevalóját az apró kézben.
Nóra lesütötte a tekintetét.
– Ne haragudj… én vettem el a nagymamától – vallotta be remegő hangon, és óvatosan megérintette Réka karját. – Nem tudtam ellenállni… elloptam. Busszal jöttem ide. A faluban mondták, hogy te hordod ki a postát, utánad indultam… Aztán a hóviharban elgyengültem.
– És az apád? A nagymamád? Biztosan halálra aggódják magukat! – fakadt ki Réka.
– Azt mondtam nekik, a barátnőmnél alszom… Nem keresnek. Csak azt akartam, hogy tudj az igazságról… – Azzal hozzábújt, és újra sírni kezdett.
Nóra Márkkal maradt annak első házassága után; az édesanyja nem vitte magával. Réka mindig szeretettel fordult felé, soha nem feltételezte volna róla, hogy ilyesmire képes.
– Borzasztóan hiányzol – zokogta a kislány a vállába kapaszkodva. – Apa néha iszik… olyankor rólad beszél… Kérlek, gyere vissza hozzánk!
Réka végigsimított a haján, és ő maga sem tudta visszatartani a könnyeit.
Ekkor lépett be a nagyapa.
– No, mi ez a patakzó könnyár? Nézzetek csak ki, milyen szép idő lett! Menjetek egyet sétálni, a friss levegő csodát tesz!
Mindketten elmosolyodtak, és pulóverük ujjával megtörölték az arcukat.
– Így ni! Addig mi Ildikóval készítünk egy kis házi derelyét! – tette hozzá vidáman az öreg.
Az udvaron a kutyaházból Bence dugta ki a fejét. Már nem morgott Nórára; a köztük lévő bizalmatlanság feloldódni látszott.
A kislány elnézett a távolba, majd megszólalt, hangjában halvány reménnyel.