…a telefon kijelzőjére meredt, mintha a friss híreket böngészné, valójában azonban csak elbújt a fénylő képernyő mögé, hogy ne kelljen szembenéznie a benne kavargó feszültséggel. Arra számított, hogy Eszter either csendben tudomásul veszi a helyzetet, belátva, hogy minden tiltakozása hiábavaló, vagy látványosan csomagolni kezd, és egy hangos ajtócsapással pontot tesz a végére. Fejben már mindkét forgatókönyvre felkészült.
Ami azonban következett, arra egyáltalán nem számított.
Eszter kilépett a hálóból. Teljesen felöltözve állt ott: sötét, letisztult farmer, puha kasmírpulóver, haja precízen összefogva. A kezében nem volt táska, nem szorongatott dobozt. Mindössze két nagyméretű, gondosan megtöltött gurulós bőröndöt húzott maga után. A kerekek tompán zizegtek a padlón, ahogy a bejárat felé tartott.
— Nahát, úgy tűnik, valaki tényleg költözőre fogja — jegyezte meg Vivien epés mosollyal, és belekortyolt a kávéjába. — Csak nem a kedves apuci próbált lebeszélni?
Márk végre felemelte a fejét. Arcán különös elegyben jelent meg a megkönnyebbülés és a szégyen. Azt hitte, most jön a jelenet, a szemrehányás, a dráma. Már szinte várta a vádat, hogy aztán lezárhassák az egészet.
Eszter azonban a bejárati ajtó előtt megállította a bőröndöket. Végignézett rajtuk, majd rajtuk is — higgadtan, tárgyilagosan, mintha idegeneket mérne fel.
— Ezek nem az én csomagjaim — szólalt meg csendesen. Hangja sima volt, érzelemmentes. — Ezek a tieid, Márk.
A férfi lassan letette a telefont az asztalra. Vivien arcáról leolvadt a gúnyos mosoly. Mindketten a bőröndöket bámulták, mintha azok hirtelen valami ismeretlen tárgyakká változtak volna.
— Hogy micsoda? — kérdezte Márk tompán. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta.
— Egy hetet adtam a döntésre — folytatta Eszter változatlan nyugalommal. — Tegnap este, vacsora közben választottál. A húgod mellett döntöttél. Ez a te jogod. Úgy gondolod, támogatnod kell őt, megérteni a helyzetét. Nem vitatkozom tovább ezzel. Tedd, amit helyesnek tartasz.
Hagyott egy rövid szünetet, hogy a szavai súlyt kapjanak a reggeli csöndben.
— De mostantól ezt nem itt fogod tenni. Vivihez nincs jogom, hogy elküldjem, a családod. Te viszont a férjem vagy. Ha nem tudsz nélküle élni, akkor éljetek együtt. Csak ne ebben a lakásban.
Odament az ajtóhoz, és kitárta. A lépcsőház hűvös levegője azonnal betódult, megmozdítva a függönyt.
— Te… most komolyan kiraksz? — nyögte ki Márk. Nem düh volt a hangjában, inkább hitetlen döbbenet. A fejében nem állt össze a kép. Hiszen eddig ő irányított. Ő hozta a döntéseket.
— Mindent bepakoltam, amire szükséged lehet — felelte Eszter tárgyilagosan. — Az ingeid, a laptopod, a töltőid, még az edzőfelszerelésed is bent van. A lakás kezdőrészletének nagyobb részét az én szüleim fizették ki. Többet tettek bele, mint amennyit te három év alatt hozzátettél ehhez a házassághoz. Így én maradok.
Egyenesen a szemébe nézett. Tekintete hideg volt, de nem indulatos. Nem látszott benne harag, sem sértettség — csupán végleges elszántság.
— Eldöntötted, kit akarsz eltartani. Most kezdheted el.
Vivien mozdulatlanul állt a csészével a kezében. Az a világ, amelyben ő volt a gondoskodásra szoruló hercegnő, akit a bátyja mindenáron megvéd, egyetlen pillanat alatt szertefoszlott. Tekintete ide-oda cikázott Márk és a bőröndök között, majd vissza Eszterre. Az arcára kiült a valódi félelem. Nem egy kényelmes lakás kulcsait kapta meg — hanem egy férfit, akinek mostantól vele kell új életet kezdenie, valahol máshol.
— Vivien, segíts a bátyádnak — mondta Eszter halkan.
Nem emelte fel a hangját. Nem csapott jelenetet. Nem sürgette őket. Egyszerűen ott állt a nyitott ajtó mellett, egyik kezével megtámasztva, mint egy udvarias házigazda, aki kikíséri a távozó vendégeket. Ez a higgadt távolságtartás azonban dermesztőbb volt bármilyen kiabálásnál.
Nem haragból küldte el őket.
Egyszerűen lezárta őket.
Mintha csak egy régen félretett, érdektelenné vált könyvet csukott volna be végleg.