Vivien csak jóval később, nagyjából egy óra múltán került elő. Álmosan csoszogott be a konyhába, ásított, majd lustán megnyújtóztatta magát. Rövid, selymes anyagú sortot és egy könnyű topot viselt, mintha nem is egy feszült háztartásba, hanem egy nyugodt nyaraló reggelébe érkezne. Automatikusan a kávéfőző felé vette az irányt, ám a gép kifogástalanul tisztán, üresen állt a pulton.
— Komolyan, nincs már kávé? — vetette oda félvállról, abban a biztos hitben, hogy Eszter azonnal ugrik majd, és megoldja a „vészhelyzetet”.
Eszter épp a saját csészéjét öblítette el. Még csak rá sem pillantott.
— Fogalmam sincs. Az enyémet már megittam — válaszolta hűvösen, olyan közönnyel, mintha egy idegen kérdezte volna meg az utcán az időt.
Vivien egy pillanatra megmerevedett. Aztán sértődötten felsóhajtott, és a hűtő ajtaját a kelleténél hangosabban csukta be. Kivett egy joghurtot, felbontotta, és a konyhapultnak támaszkodva, közvetlenül a dobozból kanalazta ki. Amikor végzett, a poharat a kanállal együtt otthagyta a pulton. Apró, de szándékos gesztus volt — az első nyílt jelzés.
Eszter azonban nem reagált. Elmosta a saját edényét, szárazra törölte a mosogatót, majd szó nélkül a szobájába ment készülődni. A joghurtos pohár érintetlenül maradt, ragacsosan és beszédesen, mint egy néma bizonyíték valaki más neveletlenségére.
A következő napokban a lakás szinte észrevétlenül kettéhasadt. Láthatatlan határok rajzolódtak ki a helyiségekben, amelyek mindkét fél számára egyértelműek voltak. Eszter kizárólag két emberre főzött. Bevásárláskor is csak kettőjükre gondolt. A mosógépbe kizárólag a saját és Márk ruhái kerültek. Vivien egyre terebélyesedő szennyeskupaca hidegen hagyta.
A nappalit gondosan rendbe tette, port törölt, felporszívózott, de feltűnően érintetlenül hagyta a kanapé egyik sarkát, ahol Vivien bögréi, csokipapírjai és apró kacatjai gyűltek. A fürdőszoba vált a legélesebb frontvonallá: a tükör és a csaptelep csillogott a tisztaságtól, ugyanakkor a szétszórt tubusok, lecsavart kupakok és a lefolyó körül maradt hajszálak érintetlenül maradtak — mintha nem is tartoznának ugyanahhoz a térhez.
Amikor Vivien ráébredt, hogy a burkolt provokáció nem vált ki látványos reakciót, nyíltabb eszközökhöz folyamodott. Hosszan és feltűnően hangosan telefonált, barátnőinek panaszkodva „bizonyos emberekről”, akik féltékenységükben és sivár életükben már nem tudnak mit kezdeni magukkal. Időnként társaságot is hívott, méghozzá akkor, amikor Eszter és Márk otthon voltak. A lakást idegen nevetés, parfüm- és cigarettaszag töltötte meg, szétzilálva a korábbi csendet.
A mosatlan edény többé nem a mosogatóban landolt, hanem az étkezőasztalon, pontosan Eszter helye mellett. A kihívás egyre egyértelműbb lett.
Márk két oldal között őrlődött. Szeretett volna közvetítő lenni, de minden próbálkozása erőtlennek és esetlennek bizonyult.
— Eszter, nem lehetne egy kicsit több levest főzni? Kínos ez így… — próbálkozott harmadik nap este, békülékeny hangon.
— Ha zavar, nyugodtan készíts te is. A fazekak ott vannak a helyükön — felelte Eszter anélkül, hogy felnézett volna az olvasott könyvből.
Amikor a húgával próbált beszélni, Vivien azonnal érzelmi zsarolásba csúszott.
— Márk, látom, hogy néz rám! Utál! Csak teher vagyok neki! Ha te is így érzed, akkor most rögtön összepakolok, és kimegyek a pályaudvarra!
Márk rendre meghátrált. Titokban elmosogatott Vivien után, amikor Eszter nem látta. Előfordult, hogy pizzát rendelt mindhármuknak, csak hogy ne kelljen a fagyos hangulatú vacsorákat végigülni. Ostoba tréfákkal, munkahelyi történetekkel igyekezett betölteni a kínos csendet, ám Eszter részéről jeges közönybe, Vivien felől pedig fölényes, féloldalas mosolyba ütközött.
Nem oldott meg semmit. Csupán elodázta azt, ami elkerülhetetlen volt, miközben a levegő egyre sűrűbbé és mérgezőbbé vált a lakásban. Eszter kimondatlan határideje visszafordíthatatlanul közeledett, és minden egyes nappal érezhetőbben feszült a csend.
A hatodik napon, szombat este Márk még egyszer, utoljára megpróbált változtatni. Két megpakolt szatyorral állított haza egy drága üzletből. A táskákban márványozott steak, friss spárga és egy palack minőségi bor lapult — mindaz, amit korábban a meghitt, különleges estéikre tartogattak. Ez volt az ő fehér zászlója, ügyetlen békeajánlata.
A nappaliban találta őket. Eszter egy könyv mögé húzódva olvasott, mintha védőfalat emelt volna maga köré. Vivien a kanapén ült, és élénk színű körömlakkal festette a körmeit; az erős, szúrós szag betöltötte a szobát.
Márk megállt a küszöbön, kezében a szatyrokkal, és erőltetett lelkesedéssel szólalt meg.