— Arra gondoltam, egy kicsit kedvezünk magunknak — mondta Márk túljátszott derűvel, miközben sorra pakolta ki a hozzávalókat a pultra. — Csinálhatnánk egy rendes, családi vacsorát. Leülünk együtt, beszélgetünk egy jót.
Eszter lassan engedte le a könyvet, és a lapok fölött nézett rá. Azonnal átlátta a helyzetet. Ez nem a békülésről szólt, hanem egy gondosan előkészített egyeztetésről, ahol őt próbálják majd érzelmileg felpuhítani egy ízletes fogás mellett. Vivien ezzel szemben szinte kivirult. Számára ez alkalom volt a szereplésre.
— Jaj, Márk, de édes vagy! Olyan régen volt már, hogy így együtt ültünk! — csilingelte, és futó, győzedelmes pillantást vetett Eszterre.
Az étkezés nyomasztó csöndben zajlott. Márk igyekezett: bort töltött, felszeletelte a húst, könnyed tréfákkal próbálta oldani a feszültséget. A poénjai azonban hangtalanul hullottak a terített asztalra, és elhaltak a két nő rezzenéstelen arckifejezése előtt. Végül feladta a próbálkozást, megköszörülte a torkát, és belekezdett.
— Miért csináljuk ezt egymással? Hiszen egy család vagyunk. Valahogy csak dűlőre kellene jutnunk. Eszter, Vivien… találhatnánk középutat.
Vivien azonnal letette az evőeszközt. Arca fájdalmas grimaszba torzult — pontosan erre a pillanatra várt.
— Nem is értem, mit kellene itt egyezkedni! — fakadt ki. — Már az elején megmondtam, hogy útban vagyok neki. Szúrja a szemét, hogy itt vagyok. Azt akarja, hogy csak ő maradjon neked, senki más! Én a testvéred vagyok, ő pedig egyszerűen ki akar tenni innen!
Hangja teátrálisan csengett, minden szava a bátyjának szólt. Eszter még csak rá sem pillantott. Komótosan letörölte a száját a szalvétával, majd Márkra emelte a tekintetét. Halk hangon beszélt, mégis minden szó tisztán csengett a konyhában.
— Nem Viviennel kell ezt megbeszélnem. Ez kettőnkre tartozik. Te kérted, hogy legyek türelmes, adjak időt neki. Eltelt hat hónap. Ezalatt négy állásinterjúra ment el, kettőre elkésett. A közös terekhez egyszer sem nyúlt hozzá takarításkor. Egyszer sem hozott haza még egy vekni kenyeret sem. A múlt hónapban a bankkártyádról, amit „apró kiadásokra” adtál oda neki, tizenötezer forint ment el taxira és kávézókra. A tönkretett hajszárítóról és az illatszerektől átitatott fürdőszobaszőnyegről már nem is beszélek. Ezek tények. A többi csak sértett feltételezés.
Mondatai kimérten, pontosan érkeztek, mintha szögeket verne be egymás után. Nem emelte fel a hangját, nem vádaskodott — egyszerűen felsorolta az adatokat. Ez a higgadt tárgyilagosság sokkal nyugtalanítóbb volt Márk számára, mint bármilyen jelenet. A húgára nézett, aki megsértődött arccal bámult maga elé. A feleségére pillantott, akinek tekintete nyugodt és áttörhetetlen maradt. Két tűz között állt.
És végül a könnyebb utat választotta. Azt, amelyik azonnali feszültségcsökkenést ígért, még ha hosszú távon romboló is.
— Muszáj ennyire keménynek lenned? — kérdezte szemrehányóan. — Nem próbálhatnál meg egy kicsit megértőbb lenni? Segíteni neki? Látod, mennyire nehéz helyzetben van. Miért nem tudsz egy kicsit engedni? Teljesen hadszíntérré tetted az otthonunkat…
Ez volt az a mondat, amely mindent eldöntött. Nem csupán Vivien mellé állt — Esztert tette felelőssé. Abban a pillanatban világossá vált számára, hogy az elmúlt egy hét várakozása hiábavaló volt. A döntés már megszületett, csak nem ő hozta meg.
A vasárnap reggel megtévesztően békésen érkezett. A hetedik nap. Vivien, aki biztos volt benne, hogy feltétel nélkül győzött, feltűnően sokáig időzött a fürdőszobában. Amikor végre előkerült, vidáman dúdolt valami klubslágert, és könnyed mozdulatokkal lépett a konyhába, mintha immár hivatalosan is átvette volna a terepet. Márk az asztalnál ült, és a telefonja fölé görnyedve próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.