A szó alig volt hangosabb egy suttogásnál, mégis betöltötte a helyiséget. Márk, aki eddig az asztalnál görnyedt, és kifejezéstelen arccal bámulta a félig megevett szendvicset, összerezzent, majd hirtelen megfordult.
Az ajtóban Gergő állt. Nem volt termetes férfi, mégis olyan szilárdság áradt belőle, mintha gránitból faragták volna. Tekintete nem időzött Márkon. Lassan végigpásztázta a konyhát, és az undor szinte tapinthatóvá vált a levegőben. A falra fröccsent leves megszáradt foltjai, a padlón szétkenődött ételmaradék, a sarokba csúszott, összetört tányér darabjai – mindent alaposan szemügyre vett.
Márk felpattant. Ösztönösen kihúzta magát, mintha ezzel visszaszerezhetne valamit a tekintélyéből. Abban a pillanatban villámként hasított belé a felismerés: Lilla nem sírni zárkózott be a hálóba. Telefonált.
— Gergő… mi csak… volt egy kis nézeteltérés. Előfordul az ilyesmi házasságban — próbálta könnyedre venni a hangját.
Gergő ekkor emelte rá a szemét. Hideg, szürke pillantása olyan volt, mint a folyóparton heverő, vízmosta kavics: élettelen és kemény. Nem látszott rajta harag. Csak valami fáradt, mélyről jövő megvetés. Lassan beljebb lépett.
— Nincs ebben semmi különös, igaz? — kérdezte halkan. Odament a falhoz, végighúzta ujját az egyik odaszáradt folton, majd megnézte az ujjbegyét, mintha valami gusztustalan élőlényt vizsgálna. — Így néz ki nálatok a családi idill? Mint egy ól.
— Ő provokált! — csattant fel Márk, hangjában egyszerre volt védekezés és támadás. — Jelenetet rendezett, külön evett, kinevetett! Én vagyok itt a férfi!
Lilla közben megjelent az apja mögött. Az ajtófélfának támaszkodva állt, karjait összefonta. Arcán sötéten égett a pofon nyoma. Gergő egy pillantást vetett rá, és az arca megkeményedett. Amikor újra megszólalt, hangja éles volt, mint a penge.
— Férfi? — ismételte. — Ebben a lakásban te nem vagy több, mint vendég. Ideiglenes.
Márk arca elfehéredett.
— Hogy érted ezt? Ez az otthonom! Lilla a feleségem!
— Ez a lakás az enyém — felelte Gergő nyugodtan, és közelebb lépett. — Én vettem a lányomnak. Az, hogy itt lakhatsz, az ő döntése volt. Csak ennyi. Engedély.
A levegő megdermedt. Márk nyelt egyet. A magabiztossága, amelybe eddig kapaszkodott, lassan lepattogzott róla. Tiltakozni akart, felsorolni, mennyit dolgozik, mit tett hozzá a közös élethez, de a szavak nem jöttek. Most nem após állt előtte, hanem a tulajdonos. Az az ember, aki egyetlen mondattal ki tudja tenni.
— Szedd össze a holmidat — mondta Gergő tárgyilagosan. Nem fenyegetésként hangzott, inkább megállapításként.
— Nem megyek sehova! — tört ki Márkból. — A feleségemmel maradok!
Gergő néhány másodpercig hallgatott, majd halvány, rövid mosoly futott át az arcán. Nem volt benne melegség.
— Nem érted a helyzetet. Harminc perced van. Csak a legszükségesebbeket vidd. A többit majd egyeztetjük. Vagy nem. Nem érdekel.
Ezzel sarkon fordult, és kiment a konyhából. Márk ott maradt a romok között. Lillára nézett, de a nő tekintete üres volt. Sem elégtétel, sem sajnálat nem csillant benne. Csak üresség. És ez az üresség fájdalmasabb volt, mint bármilyen kiabálás.
Ekkor értette meg: vége.
Berontott a hálószobába. A fogasról lerántotta a kabátját, a zsebébe gyömöszölte a telefonját és a pénztárcáját. Mozdulatai kapkodók voltak, mégis gépiesek. Amikor visszalépett az előszobába, Gergő már az ajtónál állt, és kitárta előtte. Nem sürgette, csak várakozott.
Márk a konyha mellett elhaladva megtorpant. Visszament az asztalhoz, felkapta a félig megkezdett „Doktorskaja” kolbászt és a maradék kenyeret, majd egy zacskóba süllyesztette őket. Kicsinyes, ösztönös mozdulat volt — mintha még egyszer, utoljára birtokba venné azt, amit hatalomnak hitt.
Lilla mellett szó nélkül haladt el. Nem nézett rá.
Kilépett a lépcsőházba.
Gergő nem szólt utána. Az ajtó lassan becsukódott, majd a zár kattanása élesen visszhangzott a csendben. Olyan volt, mint egy eldördülő lövés.
Visszavonhatatlan.