— Ha szerinted ehetetlen, amit főzök, akkor miért csinálsz jelenetet? Csináld meg magadnak! Ott a legendás szendvicsed. Tessék, edd azt!
— Már megint ez a savanyú lötty? Lilla, komolyan, te ecetet öntesz a borscsba? Százszor elmondtam, hogy anyámé selymes volt és enyhén édeskés. Ez meg? Színezett víz céklával. Ráadásul csípősen savanyú.
Márk fintorogva arrébb tolta a tányért. A porcelán súrlódása az abroszon élesebb fájdalmat okozott Lillának, mint bármelyik felemelt hang. A nő szó nélkül figyelte, ahogy a férfi feláll, a hűtőhöz lép, és előveszi a „Doktorskaja” feliratú kolbászt. Mindennapos szertartás volt ez. A kés tompán csattant a deszkán, amikor egy vastag, girbegurba szeletet levágott.
Egy szelet fehér kenyér. Semmi más. Neki ez jelentette a vacsorát. Lassan, kihívó élvezettel harapott bele, közben Lillára sandított, mintha némán azt üzenné: „Ez az igazi étel, nem az, amit te kotyvasztasz.”
Szinte mindig ugyanez történt. Bármit tett az asztalra, sosem felelt meg. A leves túl híg. A húspogácsa száraz. A krumplipüré darabos. A pörkölt elrontva sóval. Minden fogás vizsgán bukott el, mert egy elérhetetlen mércéhez hasonlította: az édesanyja konyhájához.
Márk ilyenkor komoran, szakértőt játszva kóstolgatott, és úgy hirdetett ítéletet, mintha létfontosságú kérdésben döntene. Bizonyos értelemben valóban az volt. Minden odavetett megjegyzés apró kalapácsütésként verte szét Lilla önbizalmát.
Aztán eljött az a bizonyos kedd. Lilla eldöntötte, hogy utoljára még mindent belead. Szabadságot vett ki, és kora reggeltől a piacon járta a henteseket, míg rá nem talált a legszebb borjúbélszínre. Egy bonyolult francia receptet szemelt ki: gombás töltelékkel feltekert hús, fehérboros vajmártással.
Ezúttal nem egyszerű vacsorát készített, hanem valamiféle felajánlást. Apróra darabolta a csiperkét, hagymával együtt pirította aranyszínűre, mélyen beszívva az illatát. A húst gondosan kiklopfolta, vékony lapot formált belőle, megsózta, megborsozta, friss kakukkfűvel hintette meg.
Amikor feltekerte, mozdulatai szinte gyengédek voltak, mintha valami törékenyet óvna. A roládot konyhai zsineggel átkötözte, majd a sütőbe tette.
Hamarosan az egész lakást betöltötte a sülő hús, a fokhagyma és a bor édeskés aromája. Amikor Márk hazaért, már a küszöbön megtorpant, és meglepetten szippantott a levegőbe, mielőtt a konyha felé indult volna.
Lilla arca kipirult a hőtől, épp akkor emelte ki a tepsit. A rolád hibátlannak tűnt: ropogós, aranyló kéreg, belül szaftos hús. Vastag szeletekre vágta, és a metszésnél kirajzolódott a sötét, gombás spirál.
— Na, ez meg miféle úri huncutság? — jegyezte meg Márk félmosollyal, miközben helyet foglalt.
Lilla elé tette a tányért, és bársonyos mártással öntötte le a húst. A szíve hevesen vert. Most nem találhat hibát. Ez tökéletes. Márk unott arccal emelt fel egy falatot, komótosan rágni kezdte. Lilla levegőt sem mert venni.
— Hát… ehető — mondta végül közönyösen, majd letette az evőeszközt.
Felállt, a hűtőhöz ment, kivette a kolbászt és a kenyeret. Lilla szeme láttára, a gondosan tálalt étel mellett elkezdte összerakni a szendvicsét. Szándékosan túl nagyot harapott, hangosan csámcsogva.
— Látod? Ez az egyszerű, tiszta íz. Nem ez a… francia vacak. Ennek legalább van karaktere.
És akkor Lillában valami végleg elcsendesedett. Nem tört fel belőle sem sírás, sem indulat. Mintha egy kapcsolót lekapcsoltak volna benne. Az a kényszer, hogy megfeleljen ennek az embernek, egyszerűen kiégett.
Csak figyelte a férfi mozgását, a morzsákat az abroszon, és egyetlen, kristálytiszta gondolat formálódott meg benne. Rendben. Ha egyszerű ételt akarsz, pontosan azt fogsz kapni.
Másnap este Márk belépett a lakásba, és azonnal megérezte, hogy valami más. A levegőben nem terjengett semmilyen étel illata, csupán tisztítószer enyhe szaga. A konyha sötét és érintetlen volt, az asztalon nem várt sem leves, sem kenyér.
Lilla a nappaliban ült, könyvvel a kezében. Nyugodtnak tűnt, majdnem közömbösnek.
— Mi lesz a vacsora? — kérdezte Márk, miközben lerúgta a cipőjét. Hangjában nem parancs, inkább zavar csengett.
— Ma nincs vacsora — felelte higgadtan, és lapozott egyet.
— Tessék? Nem főztél?
— Dehogynem — csukta be a könyvet Lilla, majd felállt.
Követte a férfit a konyhába.