Lilla hangtalanul lépett a konyhába, mozdulataiban semmi kapkodás nem volt. Nem kezdett edényeket csörgetni, nem csapott zajt. A felső szekrényből levett egy finom mintájú porcelántányért – azt a darabot, amelyet eddig csak ünnepi alkalmakra tartogattak.
Gondosan kikészített egy villát és egy kést, majd a hűtőből előhúzott egy pergamenpapírba burkolt hússzeletet. Gyönyörű ribeye volt, hajszálvékony zsírcsíkokkal átszőve. A serpenyő már izzott; csupán egy kevés olajat cseppentett bele, mellé dobott egy rozmaringágat. Amikor a hús a forró felülethez ért, élesen felszisszent, és percek alatt nehéz, csábító illattal töltötte meg a helyiséget.
Márk az ajtófélfának támaszkodva figyelte a jelenetet. Olyan volt, mintha néma előadás zajlana előtte. Lilla nem sietett. Minden mozdulata kimért és pontos volt, mintha begyakorolt koreográfiát követne.
Oldalanként három percig sütötte a steaket, aztán áttette egy vágódeszkára pihenni. Elővett egy magas talpú poharat, és töltött bele egy kevés vörösbort. Csak egyetlen pohárba. A húst vékony szeletekre metélte, előmelegített tányérra rendezte, mellé friss rukkolát halmozott, amelyet balzsamecettel hintett meg. Végül helyet foglalt az asztalnál.
Nem falatozott, hanem szinte ünnepélyesen evett. Minden falat előtt lehunyta a szemét, lassan rágott, majd kortyolt a borból. Egyszer sem pillantott Márkra. Teljesen belemerült a saját kis rituáléjába.
Márkban közben tompa feszültség kezdett gyűlni. Nem az éhség kínozta – akár meg is ehette volna a hűtőben lévő kolbászt –, hanem az, ahogyan Lilla csinálta. A hűvös távolságtartás. A látványos élvezet.
— Ez most micsoda? Magadnak rendeztél be egy éttermet? — tört ki belőle végül.
Lilla nyugodtan lenyelte a falatot, megtörölte ajkát a szalvétával, és csak ezután emelte rá a tekintetét. Nem látszott benne sem düh, sem provokáció. Csak udvarias, jeges nyugalom.
— Vacsorázom — felelte csendesen. — A hűtőben találsz kolbászt és kenyeret. — A készülék felé intett. — Mindig azt mondtad, az egyszerű ételeket kedveled. Úgy döntöttem, nem terhellek többé az én főztömmel. Egyél olyat, amit valóban szeretsz.
Másnap a jelenet megismétlődött, csak nagyobb léptékben. Amikor Márk belépett a lakásba, sűrű fokhagyma-, tejszín- és tengeri herkentyűillat fogadta. Lilla az asztalnál ült egy mély tányér fetuccini előtt; a krémes mártásban királyrák és kagyló darabjai csillogtak. Mellette kis tálkában frissen reszelt parmezán. Ismét egyedül evett, komótosan tekerve fel a tésztát a villájára.
Márk most nem kérdezett semmit. Szó nélkül a hűtőhöz lépett, kitépte onnan a kolbászt, és az asztalra dobta. A kenyeret durván szeletelte, mintha valamin bosszút állna. Nem nézett Lillára, mégis érezte annak higgadt jelenlétét a bőrén.
A száraz szendvics alig csúszott le a torkán, miközben a fokhagymás-tejszínes illat szinte gúnyként lengte körül. Nem értette, mi zajlik. Lilla nem veszekedett, nem sírt, nem csapott jelenetet.
Egyszerűen kivette a kezéből a döntés jogát. Nem adott többé alkalmat, hogy ő minősítse az ételt, hogy ítélkezzen. Ott hagyta őt a „híres” kolbászos kenyérrel, amely most hirtelen sivárnak és ízetlennek tűnt. Amikor végzett, ökölbe szorult kézzel pillantott rá. Lilla épp az utolsó korty bort itta meg. Márk tekintete elsötétült. A meglepetés eltűnt belőle, a harag maradt.
A harmadik este az illat már szinte sértően kifinomult volt. Vajon piruló gomba, kakukkfű és fokhagyma aromája lengte be a levegőt, sűrűn és csábítóan, mintha maga a gondtalan élvezet testesült volna meg benne.
Márk úgy lépett be a konyhába, mint aki csatatérre érkezik. Két nap megalázó szendvicsei után a csendes lakomák látványa a tűréshatárára sodorta.
Lilla az asztalnál ült. Előtte mély kerámiatálban gőzölgött az erdei gombából készült krémleves, tetején aranyszínű pirított kenyérkockákkal és néhány csepp szarvasgombaolajjal. A kanalat lassan emelte ajkához, arca rezzenéstelen maradt.
Tudta, hogy Márk mögötte áll. Hallotta a nehéz, egyenetlen légzését, mégsem fordult meg.
— Élvezed ezt a kis játékot? — kérdezte a férfi rekedt, mély hangon. Nem volt benne gúny, csak feszült indulat.
Lilla komótosan lenyelte a levest, a kanalat a szalvétára helyezte, és csak ezután fordította felé a fejét. Tekintete hidegen csillogott, akár a téli jég. Nem szólt egy szót sem. A hallgatása erősebben csapott le, mint bármilyen kiabálás. Márk bármit el tudott volna viselni — könnyeket, szemrehányást, könyörgést —, csak ezt a dermesztő nyugalmat nem.
— Kérdeztem valamit! — tört ki belőle, és egy lépéssel közelebb ment. — Azt hiszed, egyszerűen semmibe vehetsz a saját házamban? Cirkuszt rendezel itt ezekkel a látványos vacsorákkal?