— Cirkuszt rendezel itt mindenféle látványos jelenetekkel?
— Épp vacsorázom — felelte Lilla halkan, tárgyilagosan, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné. A nyugalma olaj volt a tűzre.
Márkban egyszerre szakadt fel minden, ami nem csupán az elmúlt napok feszültségéből gyűlt össze, hanem hosszú évek alatt rakódott le benne. A sértett hiúsága, az a düh, hogy az a rend, ahol ő diktált és minden körülötte forgott, megbillent. Hirtelen mozdulattal lesöpörte az asztalról Lilla tányérját.
A forró leves szétcsapódott a kövön, a porcelán csörömpölve tört darabokra. De ez sem csillapította. Szeme a tűzhelyen álló lábasra villant. Felkapta, és artikulálatlan kiáltással a földhöz vágta. A sűrű gombaragu vastagon fröccsent a falra, a szekrényajtókra, csúszós, gőzölgő foltokat hagyva maga után.
Lilla felpattant a székről és hátrált, de Márk már előtte termett. Megragadta a vállát, erősen megrázta, úgy, hogy összekoccantak a fogai.
— Komolyan azt hitted, hogy ezt szó nélkül lenyelem? Azt képzeled, túljársz az eszemen?
A keze lendült, és a csattanás élesen visszhangzott a konyhában. Lilla oldalt csapódott a konyhabútornak, csípője az asztal sarkának ütődött. Nem sikított fel. Tenyerét az arcára szorította, és tágra nyílt szemmel nézett rá — döbbenten, de nem könyörögve. Márk újra ütésre emelte a karját, de a következő csapás már a falon csattant mellette.
— Megmondtam, mi vár rád! — zihálta, arcát egészen közel tolva az övéhez. — Mostantól azt főzöd, amit én akarok, akkor, amikor én mondom! És ott ülsz majd, és nézed, ahogy megeszem! Érted? Ha nem, úgy megbánod, hogy megszülettél!
Hátralépett, mellkasa gyorsan emelkedett. Végignézett a romokon: szétkent étel, törött cserép, a falhoz lapuló feleség. Valami torz elégedettség suhant át rajta. Úgy érezte, visszaszerezte az irányítást.
Lilla azonban lassan kiegyenesedett. Az arcán már kirajzolódott a sötétedő folt. Egyenesen a szemébe nézett. Nem volt benne riadalom, sem könny. A tekintete üres volt, mint egy kiégett táj.
— Ha ennyire ehetetlen, amit főzök, minek ez a jelenet? Csináld magad. Ott a híres szendvicsed. Rajta, edd meg.
Kikerülte, anélkül hogy hozzáért volna, és kisétált a konyhából. Néhány másodperccel később hallatszott a hálószoba ajtajának zárkattanása. A diadal íze hirtelen keserűvé vált Márk szájában.
Az éjszaka sűrű némaságban telt, amelyet egy fal és egy bezárt ajtó választott ketté. Márk nem hunyta le a szemét. Dühös elszántsággal takarította fel a csatatér maradványait: lemosta a beszáradt foltokat a falról, feltörölte a padlót, összeszedte a porcelánszilánkokat. Nem a bűntudat vezette, hanem az a makacs vágy, hogy eltüntesse a történtek nyomát, mintha az egész csak egy rossz jelenet lett volna, amelyet ki lehet radírozni.
Mintha még mindig ő uralná ezt a teret, ezt a rendet.
Reggel többször is odament a hálószoba ajtajához. Először keményen kopogott, követelő hangon szólt be, később már szinte békülékenyen próbálkozott. Válasz nem érkezett. A csend jobban őrjítette, mint bármilyen veszekedés.
Dél felé, amikor fáradtan és ingerülten ült a konyhában, és a kihűlt kávét kortyolgatta, megszólalt a csengő. Rövid, határozott jelzés volt, amely nem ismétlődött. Márk összerezzent. Nem várt senkit. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta — és megtorpant.
A küszöbön Gergő állt, Lilla apja. Nem volt hivalkodó jelenség, mégis sugárzott belőle valami rendíthetetlen erő. Köszönés nélkül lépett be, és puszta jelenlétével hátrálásra késztette Márkot.
Komótosan levette a kabátját, felakasztotta a fogasra. Mozdulatai lassúak voltak, de érezni lehetett bennük a feszültséget. A konyhába ment, és alig észrevehetően megrebbent az orra, ahogy megérezte a levegőben maradt, enyhén savanykás ételszagot.
Tekintete végigpásztázta a gyanúsan tiszta padlót, majd megakadt a falon egy halvány, sötétebb elszíneződésen. Nem tett megjegyzést. Csak nézett.
— Jó napot, Gergő, mi éppen… — kezdte Márk erőltetett udvariassággal.
— Hol van Lilla? — vágott közbe az após. Nem emelte fel a hangját, mégis ellentmondást nem tűrően szólt. Nem kérdés volt, inkább felszólítás.
Abban a pillanatban kinyílt a hálószoba ajtaja. Lilla kilépett rajta. Egyszerű ruhát viselt, haja összefogva. Márkra rá sem nézett. Apjához lépett közelebb. Az arcán élesen kirajzolódott a tenyér nyoma, amely az éjszaka során csak sötétebbé vált.
Gergő hosszasan szemlélte a lányát. Aztán lassan Márkra emelte a tekintetét. Nem látszott rajta indulat. Valami sokkal nyomasztóbb tükröződött a szemében — jeges, mély megvetés.
— Ez meg mi?
A kérdés halkan hangzott el, mégis olyan súllyal nehezedett a konyhára, mintha az egész helyiség egyszerre szűkült volna össze körülöttük.