Márk fejében tovább zakatolt a kimondatlan gondolat: a nagymama is idős már, a szülei sem fiatalok. Szerinte ez magától értetődővé tette a helyzetet. Úgy érezte, nincs is min vitatkozni. Hiszen mit számítana nekik? Az öregeknek már nincs szükségük nagy tervekre, új kezdetekre – legalábbis ő így látta. Esküvő, közös jövő, új otthon? Az a fiatalok kiváltsága – gondolta makacsul.
– Anya, apa, próbáljatok meg az én szememmel nézni erre – tört ki végül. – Nektek igazán nem kerülne semmibe. Eszternek már megígértem, hogy ráveszlek titeket: a nagyi költözzön hozzátok, mi pedig beköltözünk az ő lakásába.
Réka meglepetten felkapta a fejét.
– Ezt mégis hogy ígérhetted meg neki a mi beleegyezésünk nélkül? – kérdezte halkan, de érezhető feszültséggel. – És Eszter mit szólt ehhez az ötlethez?
– Mit szólt volna? Örült neki – vágta rá Márk türelmetlenül. – Azt mondta, a nagyinak túl nagy az a lakás egyedül. Teljesen ésszerű, hogy átengedje nekünk.
Zoltán arca megkeményedett.
– Szóval ő is úgy gondolja, hogy csak a fiataloknak jár az élet meg a kényelem? – kérdezte élesen. – Mi pedig, akik ledolgoztuk az életünket, húzódjunk félre csendben? Üljünk a sarokban, és akkor mozduljunk csak, ha pénz kell nektek vagy segítség? Gyűjtögessünk még egy kicsit, hogy legyen mit örökölni? Úgy látszik, nem véletlenül mondják, hogy mindenki a párjához illik.
– Miféle célzás ez? – csattant fel Márk. – Miről beszélsz?
Réka szeme megtelt könnyel, de hangja nyugodt maradt.
– Arról, fiam, hogy talán hibáztunk a nevelésedben. Mindig téged tettünk az első helyre. Sokszor a saját vágyainkat is félretoltuk miattad. Te pedig megszoktad, hogy körülötted forog a világ. Most már természetesnek veszed, hogy mindent neked kell alárendelni.
– Értem – fintorodott el Márk. – Jön a szokásos érzelgősség. Tehát nem változik semmi? Akkor világos. Az önfeláldozásról meg a szülői szeretetről szóló beszédek csak üres szavak. Mindenki a maga érdekét nézi. Akkor én is így teszek. Eladom a részem a lakásból, és kész.
Zoltán higgadtan felelt:
– Attól tartok, csalódni fogsz. Az a tulajdoni hányad, ami rád esik, alig ér valamit, külön nem is igazán értékesíthető. Kifizetjük neked az értékét, és utána azt csinálsz, amit akarsz. De előbb beszélj egy ügyvéddel, nehogy kellemetlen meglepetés érjen.
Márk erre már nem mondott semmit. Dühösen magára kapta a kabátját, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek az ablakok.
A csendben Zoltán sóhajtott.
– Emlékszel, mennyi ideje gyűjtjük azt a pénzt önerőre? – kérdezte feleségétől.
Réka keserűen elmosolyodott.
– Mi lenne, ha inkább vennénk belőle egy utazást? Mondjuk elmehetnénk Törökországba. Soha életünkben nem voltunk sehol, mindig csak spóroltunk miatta. Talán nem kellett volna ennyire mindent feláldoznunk.
– Igazad van – bólintott határozottan Zoltán. – Még ma bemegyünk egy utazási irodába. Különben a fiunk azt is kijelenti majd, hogy a mi korunkban már legfeljebb a kert végéig illik kirándulni.
Egymás szemébe néztek, és nevetni kezdtek. A hangjuk azonban remegett, a szemük sarkában könny csillogott. A nevetésükben több volt a fájdalom, mint az öröm.