— Elég volt! — ordította Gergő magából kikelve. — Tönkretettél mindent! Mindig beleütsz az orrodba, pedig semmi közöd hozzá!
A bíró rendreutasította, de a férfiból már ömlöttek a szavak.
— Mit tudtok ti erről? Egész életemben annak a nagyképű mintadiáknak az árnyékában éltem! Anya kedvence, apa büszkesége! És én? A szerencsétlen Gergő, akiből soha nem lesz semmi!
— Ezeket az utakat te választottad — felelte Eszter csendesen.
— Választottam? Miféle választásról beszélsz? Gyerekkorom óta azt hallgattam, hogy gyengébb vagyok nálad! Hogy neked való az egyetem, nem nekem! Hogy ügyetlen vagyok, hogy a kezem sem ér semmit!
— Ez nem igaz, kisfiam — zokogta az anyjuk. — Mindkettőtöket ugyanúgy szerettünk…
— Ugyanúgy? — csattant fel Gergő keserű nevetéssel. — Eszternek különórák, versenyek, tanulmányutak! Nekem meg annyi jutott: „Gergő, ne is próbáld, úgysem fog sikerülni!”
Dermedt csend telepedett a tárgyalóteremre. Eszter a testvérét figyelte, és most először nem a számító csalót látta benne, hanem egy összetört embert, akit a kisebbrendűségi érzés és a féltékenység lassan felemésztett.
— Gergő — szólalt meg halkan — sosem néztelek le. A távolságot te építetted fel köztünk.
— Ne sajnálj! — förmedt rá. — Nem kérek az együttérzésedből!
Az ítélet végül megszületett: három év felfüggesztett szabadságvesztés csalás miatt, valamint jelentős pénzbírság. A vállalkozást megszüntették, az összes jogtalanul megszerzett összeget vissza kellett téríteni a károsultaknak. Az édesanyjukat korára és egészségi állapotára tekintettel mentesítették a büntetőjogi felelősség alól, ám a kártérítésből neki is részt kellett vállalnia.
A tárgyalás után Eszter kilépett az épület elé, és mélyen beszívta a levegőt. Úgy érezte, mintha könnyebb lenne a mellkasa, mintha az ég is tisztábban ragyogna. Ekkor megcsörrent a telefonja. Beáta üzenete érkezett: „Köszönöm, drágám. Visszaadtad a hitemet abban, hogy létezik igazság.”
Az anyja lassan odasétált hozzá. Egyetlen nap alatt mintha éveket öregedett volna: haja szinte teljesen megőszült, tekintete fáradt és megtört volt.
— Eszter… — kezdte bizonytalan hangon.
— Anya, segítek rendezni a tartozásokat — vágott közbe Eszter. — És keresünk egy jó szakorvost is. Most neked van szükséged támogatásra.
— Nem ezért jöttem… — rázta meg a fejét az asszony. — Bocsánatot szeretnék kérni. Mindenért. Hogy nem vettem észre, mi történik. Hogy hagytam, hogy Gergő… és hogy nem álltam melléd, amikor a leginkább kellett volna.
Eszter magához ölelte. Az anyja teste remegett a sírástól.
— A fiam azt mondta, többé nem akar látni — zokogta. — Azt hiszi, elárultam, mert nem védtem meg a bíróságon…
— Idővel talán megenyhül — suttogta Eszter, bár a saját szavaiban sem volt teljesen biztos. — Most még túl friss minden.
Ott álltak az utcán, a járókelők között, két nő, akiket a közös múlt és a közös fájdalom kötött össze, és próbálták a lehetetlent: újraértelmezni azt, amit családnak hívtak.
Egy év telt el.
Eszter egy kis kávézóban ült a pályaudvar közelében, és a Szegedről befutó vonat érkezését várta. Az asztalon előtte két csésze állt: az egyikben zöld tea gőzölgött, a másik üresen várta a vendéget.
Az ajtó kinyílt, és a hűvös őszi szél betódult a helyiségbe. Egy férfi lépett be kopott kabátban, vállán sporttáskával. Eszter csak néhány másodperc után ismerte fel. Gergő lefogyott, arca beesett, halántékán ősz szálak csillantak.
Megállt az asztal mellett, tétován.
— Köszönöm, hogy találkozol velem — mondta halkan.
— Ülj le — intett Eszter. — Mit hozassak?
— Egy presszót, feketén.
Eszter rendelt, majd visszafordult hozzá.
— Hogy alakulnak a dolgaid?
Gergő fanyar mosollyal vont vállat.
— Ahogy látod. A kikötőben pakolok, rakodómunkásként. Egy albérleti szobában lakom másokkal. És… fél éve nem iszom.
— Ez komoly eredmény.
— Ne gúnyolódj.
— Nem gúnyolódom. Tényleg számít.
A pincér letette elé a kávét. Gergő két tenyerébe fogta a csészét, mintha a melege átjárhatná a csontjáig.
— Sokat gondolkodtam — kezdte, a fekete ital felszínét nézve. — Arról, hogyan csúsztam le idáig. Hogy hagytam, hogy az irigység vezessen. Hogy az lettem, akit magam is megvetek.
Eszter nem szólt közbe.
— Tudod, mi a legrosszabb? — folytatta. — Hogy elhittem: jár nekem. A te pénzed, anya segítsége, mások megtakarítása. Mintha a világ adósa lenne nekem.
Eszter hallgatta, de nem sietett feloldozást adni. A sebek túl mélyek voltak, és túl sokáig fájtak.
— Nem várok megbocsátást — tette hozzá végül. — Csak tudnod kellett, hogy beláttam. Még ha későn is.
Kiitta a kávét, felállt.
— Indulnom kell. Fél óra múlva megy a vonatom.
— Vigyázz magadra, Gergő — felelte Eszter.
A férfi szó nélkül távozott. Eszter az ablakon át nézte, ahogy átvág a téren, vállait lehúzza a táska és a múlt terhe.
Talán egyszer még képesek lesznek újra testvérként tekinteni egymásra. Egy olyan családként, ahol nincs hazugság és számítás. De ez még a jövő kérdése volt. Most annak örült, hogy végre a saját életét élheti, mások elvárásainak súlya nélkül.
Rendezte a számlát, kilépett az utcára. Egy átlagos este várta: munka, egy találkozó a barátnőjével, és egy új könyv az éjjeliszekrényen. Egyszerű, átlátható mindennapok — és először érezte úgy, hogy valóban a sajátjai.