— Pontosan mit is kellene ebből megértenem, Melinda? — fordult hátra hirtelen Réka, amikor már nem bírta tovább türtőztetni magát. — Azt, hogy jogod van rendelkezni az én lakásomban? Hogy beleszólj az életembe?
— Ugyan már, ne ismételgesd ezt, hogy „az én lakásom”, meg „az én életem”! — tárta szét a karját Melinda ingerülten. — Férjnél vagy! Családod van! Nálam otthon például…
Réka az ablaknál állt, és hagyta, hogy az alkonyi nap aranyló fénye végigsuhanjon a falakon. A régi vakolat meleg árnyalatot kapott, mintha maga is őrizné az elmúlt évek titkait. Ujjai végigsimítottak a faragott fakereten, amely még a nagymamájától maradt rá, amikor megörökölte ezt a kétszobás lakást. Nem csupán egy ingatlan volt ez számára, hanem az a hely, ahol felnőtt, ahol megtanulta, mit jelent felelősséget vállalni, és ahol az esküvő után Márkkal közös életet kezdtek. Négy fal — és számtalan apró részlet, amelyek mind az ő történetüket mesélték.
— Milyen jó, amikor végre csend van — suttogta, miközben a frissen főtt kávé illata betöltötte a konyhát, és a kotyogós halk bugyborékolása megnyugtató ritmust adott az estének.
Ekkor hirtelen kulcs fordult a zárban. A váratlan hang élesen hasított a nyugalomba. Márk lépett be az ajtón, fáradtnak tűnt, de a mosolya őszinte volt.
— Réka, megjöttem — mondta, és finoman puszit nyomott a felesége arcára. — Milyen napod volt?
— A szokásos — felelte a nő halvány mosollyal. — A vacsora mindjárt kész, menj, öltözz át.
Márk eltűnt a hálószobában, Réka pedig visszafordult a tűzhelyhez. Alig nyúlt azonban a fakanálért, máris megszólalt a csengő. A gyomra összeszorult. Sejtette, ki áll az ajtó mögött.
— Jó estét, Melinda — préselte ki magából, amikor ajtót nyitott.
— Réka — nézett rá rosszallóan az anyósa —, hányszor mondjam még, hogy szólíts anyának? Már igazán megszokhattad volna! — És határozott léptekkel besétált, cipőjét le sem véve. — Márk itthon van?
— Most érkezett, épp átöltözik.
— Annál jobb — bólintott Melinda, és már a konyha felé is vette az irányt. — Nem égett oda valami? Mintha furcsa szagot éreznék.
Réka gyorsan a tűzhelyhez lépett. Semmi sem égett le, de tudta, hogy felesleges bizonygatnia.
— Anya, miért nem szóltál előre, hogy jössz? — hallatszott Márk hangja a szobából.
— Ugyan, miért kellene bejelentkeznem? — felelte Melinda, miközben felnyitotta az egyik fazék fedelét, és úgy vizsgálta a tartalmát, mintha ellenőrzést tartana. — Csak gondoltam, benézek, megnézem, hogy boldogultok.
Réka szó nélkül terített. Három év házasság elég volt ahhoz, hogy megtanulja: az efféle „baráti látogatások” mindig kritikával végződnek.
— Márk, te fogytál! — jegyezte meg Melinda élesen. — Réka, nem adsz rendes ételt a férjednek?
— Anya, minden rendben — próbálta tompítani a helyzetet Márk. — Réka nagyon finoman főz.
— Persze, látom — horkant fel az anyja, és újra belenézett a lábosba. — Már megint ez a könnyű, diétás koszt? Egy férfinak hús és krumpli kell, nem saláta!
Réka nem reagált. Tudta, hogy bármilyen válasz csak újabb támadási felületet adna.
Melinda leült a fotelbe, mintha saját tulajdonában állna.
— Képzeljétek, összefutottam Eszterrel, tudod, Márk, az osztálytársaddal — kezdte hirtelen. — Gyönyörűen felújították a lakásukat. Talán nektek is ideje lenne változtatni valamin.
— Melinda — felelte Réka higgadtan —, tavaly fejeztük be a felújítást.
— És? Az nem jelenti, hogy ne lehetne még jobb — legyintett az anyós. — Arra gondoltam, kialakíthatnánk Márknak egy dolgozószobát. A hálót például át lehetne alakítani.
Réka kezében megállt a tányér.
— Tessék? — kérdezte olyan halkan, hogy a levegő is megfeszült körülötte.
— Mi ebben a különös? — mosolyodott el Melinda magabiztosan. — Egy férfinak szüksége van saját munkasarokra. Te aludhatsz a nappaliban, ott bőven van hely. Vagy akár a kamrát is rendbe lehetne tenni.
— Anya… — kezdte bizonytalanul Márk. — Erről még nem beszéltünk.
— Pont ez a baj, fiam — vágott közbe Melinda. — Mindig a feleségedre hallgatsz. Te vagy a családfő! Kell egy külön szoba, ahol nyugodtan dolgozhatsz.
Réka mellkasában forróság gyúlt. Ez a lakás az öröksége volt, az emlékei, a múltja és a jelene. Minden kép a falon, minden bútor egy-egy történetet hordozott. És most valaki egyszerűen át akarta rendezni az egészet, mintha csak egy idegen tér lenne.
— Beszéljünk inkább vacsora után — mondta végül visszafogott hangon.
— Már megint halogatsz! — csapta össze a kezét Melinda. — Én a jövőtöket nézem! Márk, mondd meg neki!
Márk tanácstalanul kapkodta a tekintetét Réka és az anyja között, és látszott rajta, hogy érzi: most választania kell, még ha egyetlen szóval is.