Márk tekintete ide-oda cikázott az anyja és Réka között, akár egy sarokba szorított állaté. Látszott rajta, hogy belül forr benne valami, mégsem találja a megfelelő szavakat.
— Talán… tényleg át kellene gondolni — nyögte ki végül bizonytalanul. — Néha tényleg kényelmetlen a konyhaasztalnál dolgoznom…
— Tessék? — Réka szeme elkerekedett. A hangjában hitetlenkedés csengett. — Márk, ezt most komolyan mondod?
— Na látod! — Melinda diadalittasan emelte az ég felé a kezét, mintha épp megnyert volna egy fontos játszmát. — A fiamnak szüksége van egy dolgozószobára, te pedig csak a saját kényelmeddel törődsz.
— A sajátommal? — Réka ujjai remegni kezdtek az indulattól. — Ez az én lakásom, ha esetleg elfelejtetted! És én…
— Igen, a tiéd volt — vágott közbe Melinda leereszkedő hangsúllyal. — De most már férjes asszony vagy. A család az első, kedvesem. Egy házasságban tudni kell engedni.
Réka összeszorította az állkapcsát. A torkában egyre nőtt a gombóc. Három év. Három hosszú év, amióta türelmesen viselte ezeket a látogatásokat, próbált békét teremteni, otthont varázsolni ebből a lakásból. Megőrizte a nagymamája régi bútorait, a kissé kopott, de emlékekkel teli darabokat, mert számára ezek jelentették a múltat. És most arról beszélnek, hogy költözzön be egy kamrába, a régiségeket pedig dobják ki, mert „útban vannak”. Kinek az útjában? Ennek az asszonynak, aki minden alkalommal viharként ront be, és kész tervekkel érkezik mások életének átrendezésére.
— Akkor kezdjük is el az átalakítást! — pattant fel Melinda hirtelen az asztaltól, olyan lendülettel, mintha már számtalanszor végrehajtotta volna ezt a hadműveletet. — Láttam egy remek íróasztalt az egyik üzletben. Márk, vegyél ki holnap egy szabadnapot, elmegyünk, megvesszük…
— Anya, talán ráérne… — próbálkozott Márk óvatosan, de az anyja már elindult a hálószoba felé.
— Mire várjunk? — legyintett Melinda. — Te jó ég, mennyi fölösleges kacat van itt! Ez mind a tiéd, Réka? Ennek a fele mehetne a szemétbe…
Réka dermedten hallgatta, ahogy a komód fiókjai csúszva nyílnak. Az a komód gyerekkora óta ott állt a szobában. Benne régi fényképek, megsárgult levelek, gyermekkori rajzok, a nagymama ékszerei. Nem csupán bútor volt — hanem emlékek tárháza, a család történetének darabjai.
— Ezt nem engedem — suttogta, majd határozott léptekkel követte az anyósát. — Elég volt!
Melinda már a kezében tartotta a fényképekkel teli, kopott kis dobozt, úgy fogva, mintha csupán értéktelen limlom lenne.
— Minek őrizgeted ezt a sok vacakot? — kérdezte megvetően. — Csak a helyet foglalja. Márk, hozz egy szemeteszsákot…
— Azonnal tedd vissza! — tört ki Rékából. Egy mozdulattal kikapta a dobozt az anyósa kezéből. — Ez a nagymamám emléke!
— Réka! — hördült fel Melinda. — Így beszélsz velem? Márk, látod, milyen hangot üt meg a feleséged?
Márk közéjük lépett, de minden magabiztossága szertefoszlott. Fogalma sem volt, melyik oldalra álljon.
— Kérlek, nyugodjatok meg… — mondta halkan, szinte hallhatatlanul.
— Nem! — Réka hangja megremegett, de nem a gyengeségtől, hanem a felgyülemlett feszültségtől. — Ez az én otthonom. Az enyém! Nem fogtok itt semmit átrendezni az engedélyem nélkül!
— Anya, talán Rékának igaza van… — kezdte Márk, de a mondat vége elhalt, amikor Melinda ráemelte azt a tekintetet, amellyel gyerekkorában rendre utasította.
— Márk, hát nem látod? — tárta szét karját színpadiasan Melinda, szemében harag villogott. — Irányít téged! Mindent ő dönt el! Te vagy a férfi, a családfő. Szükséged van a saját teredre!
Márk megmerevedett. Hol az anyjára, hol a feleségére nézett, mintha választ keresne valamelyikük arcán. A levegő szinte vibrált körülöttük.
— Tudod, Réka… talán anya nem teljesen téved — mondta végül, lesütve a szemét. — Tényleg nehéz a konyhában dolgoznom. És talán nem ártana egy kis változás a lakásban.
Réka úgy érezte, mintha megnyílt volna alatta a föld. Sem földrengés, sem vihar nem lehet olyan pusztító, mint amikor az, akiben feltétel nélkül megbízol, egy pillanat alatt hátat fordít neked. A férje most tulajdonképpen átengedte az otthonát az anyja elképzeléseinek. Egy íróasztal kedvéért. Néhány új bútorért. Az ő emlékei árán.
Ez már nem puszta nézeteltérés volt. Ez árulásnak érződött.
— Ugye, hogy igazam van, Rékácskám — húzta el a szót Melinda elégedetten, hangja mézes-mázos győzelmi énekként csengett a feszült csendben, és tekintetéből egyértelmű volt, hogy még korántsem mondta ki az utolsó szót.