Melinda diadalittas arckifejezése még szinte ott vibrált a levegőben, amikor újra megszólalt, hangja úgy csengett, mint aki épp most vehette át a győztesnek járó serleget.
— Márk is úgy gondolja, ideje lenne felfrissíteni a lakást. Nálam otthon például…
— Elég volt! — Réka hirtelen megfordult, és határozott mozdulattal a férje és az anyósa közé állt. Arca kemény volt, akár a gránit, a tekintetében azonban lobogott a harag. — Szóval neked dolgozószoba kell? Engem pedig száműznél a kamrába? Ez már nevetséges! Vagy ennyire képtelen vagy ellentmondani az édesanyádnak, hogy a mi kényelmünket is feláldoznád egy újabb hóbortja kedvéért?
— Mi köze ennek anyához? — Márk értetlenül emelte fel a fejét. A szemében olyan zavar tükröződött, hogy Réka egy pillanatra elbizonytalanodott: talán tényleg nem látja, mi történik? — Szerintem ez teljesen ésszerű javaslat.
— Ésszerű? — Réka keserűen felnevetett, de a hangja inkább fájdalmas volt, mint vidám. — Akkor elárulok valamit: mivel ez a lakás az enyém, nincs akadálya, hogy összepakoljatok, és ott rendezzetek be dolgozószobát, ahol akartok. Akár együtt is.
A szobára dermedt csend telepedett. Melinda szája tátva maradt, mintha nem hinné el, amit hall. Márk arca elsápadt, szinte vértelen lett.
— Réka… ezt most komolyan mondod? Egy szoba miatt? — kérdezte halkan.
— Nem a szobáról van szó — lépett közelebb Réka, hangja most már metszően határozott volt. — Hanem arról, hogy semmibe veszed a határaimat. Meg sem kérdeztél, mit gondolok, egyszerűen bólogattál anyád újabb ötletére.
— Hogy beszélsz a férjeddel? — csattant fel Melinda, és előrébb lépett. — Ez elfogadhatatlan!
— Melinda, legyen szíves elhagyni a lakásomat — felelte Réka nyugodt, de kérlelhetetlen hangon. — Most azonnal.
— Márk! Hallod, hogyan bánik velem? Hálátlan teremtés! Mi csak jót akarunk neki!
Márk tekintete ide-oda cikázott a két nő között. Zavart volt, tanácstalan, de a mélyben valami más is ott bujkált: talán szégyen, talán bűntudat. Réka gyomra összeszorult. A férje gyengesége fájt a legjobban. Nem tudott dönteni.
Másnap Melinda ismét megjelent. Úgy lépett be, mintha valami végzetes hírt hozna, amely alapjaiban rengeti meg a világot.
— Hogy tehetted ezt a férjed édesanyjával? — támadt rá már az előszobában. — Egész éjjel nem hunytam le a szemem. Márk is teljesen kiborult.
Réka szó nélkül a konyhába ment. Az anyósa követte, mint egy árnyék.
— Réka, ideje lenne komolyan elbeszélgetnünk a viselkedésedről. Felnőtt nő vagy, illene belátnod…
— Mit kellene belátnom? — fordult meg hirtelen. — Hogy ön rendelkezhet az otthonom fölött? Hogy beleszólhat minden döntésembe?
— Ugyan már, mi ez a folytonos „az én lakásom, az én életem”? — legyintett Melinda. — Férjnél vagy! Családotok van! Nálam például…
— Akkor menjen haza, és ott alakítson mindent a saját elképzelése szerint — vágott közbe Réka. — De itt nem lesz több kéretlen látogatás és kéretlen tanács.
Ezzel az előszobába ment, és kitárta a bejárati ajtót. Arcán nem látszott habozás.
— Mit művelsz? — kérdezte döbbenten Melinda.
— Kikísérem az illetéktelen vendéget — felelte Réka nyugodtan. — És kérem, legközelebb telefonáljon, mielőtt idejön. Ez az alapvető tisztelet része.
— Márk! — kiáltotta Melinda. — Nézd, mit csinál a feleséged!
Márk fáradt arccal lépett ki a szobából.
— Réka, talán nem kellene ennyire…
— De igen — szakította félbe. — Vagy elkezdjük tiszteletben tartani egymás határait, vagy külön utakon folytatjuk.
Amint az ajtó becsukódott Melinda mögött, Márk kitört.
— Ezt mégis hogy képzelted? Így beszélni az anyámmal?
— És ő hogyan beszél velem? — kérdezte Réka halkan, kimerülten. — Bejelentés nélkül jön, utasítgat, átrendezi az otthonomat…
— A mi otthonunkat! — javította ki Márk ingerülten, körbemutatva. — Család vagyunk! Anyu csak segíteni akar!
— Nem, Márk — rázta meg a fejét Réka. — Ez az én lakásom. A nagymamámtól örököltem, és jogom van eldönteni, mi történik benne.