— Csakhogy még nyolcezer forint hiányzik hozzá — jegyeztem meg tétován. — Úgy látszik, az órát majd máskor kell odaadnom.
— Kipótolom a különbözetet — vágta rá Emese. — De mondd majd Balázsnak, hogy közös ajándék.
— Természetesen, nagyon hálás vagyok — feleltem mosolyogva.
Nem sokkal később a teljes összeg ott volt a számlámon. Kibéreltem egy kisebb lakást, és apránként átszállítottam oda néhány saját holmit, valamint a gyerekek ruháinak és játékainak egy részét.
A döntő napon, amikor Balázs dolgozni ment, Emese pedig a rendelőbe indult, összepakoltam, és végleg eljöttem. Eleinte fel sem fogták, hogy nem átmeneti szeszélyről van szó.
Csak késő este kezdtek kétségbeesetten hívogatni. Balázs fenyegetőzött, azt hajtogatta, hogy megbánom, ha nem térek vissza. Hidegen hagytak a szavai, ahogy Emese szemrehányásai is.
Beadtam a válókeresetet, a bíróság pedig úgy határozott, hogy a gyerekek velem maradnak. Balázs próbált tiltakozni, de érvei gyengék voltak, nem jutott semmire.
Tartásdíjat fizet, a lányoktól sosem tiltottam el, mégsem kereste különösebben a társaságukat. Réka és Nóra lassan megszokták az új életet — és meglepő módon nyugodtabbak, boldogabbak lettek benne.