Nem akartam életem végéig ebben a megalázó helyzetben vergődni. Világos volt, hogy minden a pénzen múlik, márpedig félretett összegem egy fillér sem volt. Elhatároztam hát, hogy apránként visszaszerzek valamennyit abból, amit Balázs olyan könnyedén elszór, és titokban félreteszem.
– Az iskolában 2500 forintot kell befizetni – mondtam egy este.
– Mire? – nézett rám gyanakodva.
– Tanszerekre.
– Év elején már fizettünk!
– Tudom. Épp ezért most nem szeretnék újra beadni. Ha az állam ingyenes oktatást ígér, akkor biztosítsa is a szükséges dolgokat.
Pontosan tudtam, mennyire fontos neki, hogy jómódúnak tűnjön. Nem akarta, hogy azt higgyék, spórol a gyerekén. A számításom bevált: rövidesen megérkezett a 2500 forint a számlámra.
Később előhoztam, hogy Nórának csizmára van szüksége, és 4000 forintot kértem rá.
– Nem túl sok ez? – kérdezte.
– Nem fogok silány darabot venni a piacon, ami egy hét alatt szétesik. Olyat veszek, ami két telet is kibír.
Szó nélkül utalt. A lányomnak végül használtan, fillérekért találtam jó állapotú csizmát, a különbözet pedig ment a megtakarításba.
Ezután Emesét is bevontam a tervembe. Azt mondtam neki, hogy Balázs születésnapjára egy elegáns karórával szeretném meglepni, amire régóta vágyik.