Amíg csak Balázzsal éltünk együtt, az életünk többé-kevésbé kiegyensúlyozott volt. Neveltük a két lányunkat, Rékát és Nórát, és a mindennapok gondjai ellenére működött a házasságunk. Balázs időnként még apró figyelmességekkel is meglepett, amit akkor a szeretet jelének hittem.
Persze akadtak vitáink, néha hangosabb összezördülések is, de azt gondoltam, ez minden kapcsolat természetes velejárója. Úgy véltem, nincs olyan pár, ahol ne csapnának össze időnként az indulatok.
A fordulópont akkor jött el, amikor Balázs édesanyja, Emese hozzánk költözött. Arra hivatkozott, hogy magas a vérnyomása, és nem maradhat egyedül. Attól a naptól kezdve azonban a lakás légköre pokollá változott.
– Ki vasal így? – kérdezte éles hangon. – Semmihez sem értesz. Milyen példát mutatsz a lányaidnak? Majd én megtanítalak, hogyan kell ezt rendesen csinálni.
Mindezt azért, mert Balázs talált egy apró gyűrődést az ingjén. Lenyelem a sértettségemet, inkább hallgattam, nehogy még nagyobb feszültséget szítsak.
Idővel már minden mozdulatomat bírálat követte. Sokáig tűrtem, végül közöltem Balázzsal, hogy ha ez így megy tovább, elmegyek.
– Ugyan hová mennél két gyerekkel? – vetette oda hidegen.
Ugyanezt ismételte az anyja is. Fájt belátni, de volt igazság a szavaikban: nem volt hová mennem. Az édesanyám egy faluban élt, ahonnan másfél órába telt bejutni a városba, és a lányok iskolája miatt ez szinte megoldhatatlannak tűnt. Így egyelőre maradtam, bár egyre világosabb lett számomra, milyen nehéz helyzetbe kerültem.