Szülei ugyan nehezen fogadták a döntését, de biztosították róla, hogy mellette állnak. Azt ígérték, kiürítik a házat, amint tudják, elrendezik a tennivalókat, és visszajönnek hozzá, mert nem hagyják, hogy egyedül cipelje ezt a terhet.
Nóra néhány nap alatt összeszedte a személyes holmiját, és világossá tette: külön költözik Márktól. Úgy érezte, amíg a férfi nem érti meg, hogy egy házasságban a döntések nem egyoldalúak, addig nincs értelme folytatniuk. A szíve mélyén bízott benne, hogy a távolság talán kijózanítólag hat majd Márkra. A férfi azonban telefonon kereste, szemrehányásokkal árasztotta el, és ultimátumot adott: ha nem megy vissza, beadja a válókeresetet.
– Ha ezt akarod, hát legyen – felelte Nóra fáradt nyugalommal. – Hiszen te vagy a családfő… – tette hozzá, de a hangjában keserű irónia csengett. Jól emlékezett rá, hányszor ígérte Márk az esküvő előtt, hogy mindig kikéri majd a véleményét.
Átmenetileg kivett egy kis lakást a munkahelye közelében. Azt tervezte, hogy ha lezárul a válás, hazaköltözik a faluba. Úgy érezte, csak ott tudja rendbe tenni magát. A mellkasát még mindig szorította a fájdalom. Nem könnyű elszakadni attól, akivel az ember egy egész életet képzelt el – de néha nincs más út.
Beáta végül nem utazott el a tengerhez, ahogy korábban tervezte. Ehelyett Nóra munkahelyén jelent meg többször is, és burkolt fenyegetésekkel próbálta rávenni, hogy mondjon le minden igényéről. Azt akarta, hogy még csak eszébe se jusson részt követelni az ingatlanból. Nóra azonban nem volt hajlandó mindent Márkra hagyni, különösen azok után, ahogyan bánt vele.
A házat, amelyet Márk eredetileg az édesanyjának szánt, végül megosztották egymás között, ugyanúgy, mint az új autót, amelyet nemrég hozott ki a szalonból. A vagyonmegosztás elkerülhetetlenné vált.
Beáta továbbra is próbálta megfélemlíteni volt menyét, de Nóra már nem engedte közel magához. Sem jogilag, sem emberileg nem tartozott többé hozzá. A tisztelet is elveszett – és ezért nagyrészt az asszony tehetett.
Márk igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelné a volt felesége sorsa. Búcsúzóul még odavetette, hogy Nóra egyszer keservesen megbánja majd ezt az egészet. Nóra azonban nem készült megbánni semmit. Felmondott az állásában, a házasság alatt szerzett vagyon rá eső részét pénzzé tette, és visszaköltözött abba a faluba, ahol felnőtt.
Ott sikerült vásárolnia egy takaros kis házat, apró kerttel és veteményessel. Amikor újra a gyerekkora utcáin sétált, érezte, hogy lassan kisimul benne valami. Csak itt, a megszokott környezetben tapasztalta meg igazán a megkönnyebbülést. Néha még belenyilallt a hiány, ha a múltjára gondolt, de tudta, hogy az idő tompítani fogja ezt az érzést.
Márk közben nehezen boldogult azok nélkül a kényelmi dolgok nélkül, amelyekhez a közös életük során hozzászokott. Beáta inkább követelt tőle, mintsem támogatta volna. Nem gondoskodott róla úgy, ahogyan azt Nóra tette egykor. A férfi többször is a telefonjához nyúlt, hogy felhívja volt feleségét, de végül mindig letette. Sejtette, hogy elszalasztotta az egyetlen esélyét, és második alkalom aligha adódik. Nem maradt számára más, mint belátni saját hibáját, és elfogadni a következményeket.
Nóra eközben lassan megtalálta azt a békét, amelyre régóta vágyott. Gyakrabban lehetett a szüleivel, kialakította a maga kis rendjét és mindennapjait. Nem kereste tudatosan egy új kapcsolat lehetőségét, bár a faluban sokan felfigyeltek rá, és szívesen udvaroltak volna neki.
Akadt érdeklődő bőven, de Nóra nem kapkodott. Úgy döntött, most elsősorban önmagára és a családjára figyel. A többi – ha valóban meg van írva – majd megérkezik a maga idejében.