— A tengerparti nyaraló mostantól az én tulajdonom. A szüleid pedig akár fel is szívódhatnak! – vágta oda a mostohaanyja.
Az őszi lombok tarkára festették a járdát, mintha puha, zizegő takarót terítettek volna a földre. Nóra a házuk melletti apró park ösvényén sétált, és esze ágában sem volt visszasietni a panelház szűk, levegőtlen világába. Milyen jó lenne – sóhajtotta magában –, ha végre saját otthonuk lenne, egy kis kerttel, ahol reggelente kávézhatna.
Egyelőre csupán egy tengerparti házikót sikerült megvenniük Márkkal. A tervük az volt, hogy a turistaszezonban kiadják, így pluszbevételhez jutnak. Az odaköltözés azonban szóba sem jöhetett: egy üdülővárosban tisztességes munkát találni nem egyszerű, és amíg nem születnek gyerekeik, igyekezniük kellett minél több pénzt félretenni. Nóra szívében régóta ott élt a vágy egy saját ház iránt.
Beérte volna egy szerényebb, külvárosi kis épülettel is, de Márk hallani sem akart róla. Szerinte egy ilyen környék csak lehúzza az ember kedvét. Egy vöröses, sárga pettyekkel tarkított falevél Nóra hajára hullott, ő pedig elmosolyodott. Szeretett a szabad ég alatt lenni; falusi gyerekként nőtt fel, és valahol mélyen még mindig vonzotta az a nyugodtabb élet, amelyből fiatalon menekült el.
Időről időre eltűnődött azon, hogy talán mégsem neki való a nagyvárosi sürgés-forgás. De szerette a férjét, és tudta, hogy a döntéseket együtt kell meghozniuk. Már nem csak önmagáért felelt. Nem akarta ráerőltetni az akaratát Márkra, aki tősgyökeres városi fiú volt. Ráadásul az is igaz, hogy a jövőbeni gyerekeiknek több lehetőségük adódik majd a városban: különórák, sport, nyelvtanulás – minden könnyebben elérhető.
Amikor visszaért a lakásba, kelletlenül ugyan, de nekilátott a vacsorának. A fűszeres csirkecombokat krumplival együtt betolta a sütőbe, gyors salátát készített friss zöldségekből, és mentalevéllel illatosított teát forralt, várva, hogy Márk hazaérjen. Ekkor azonban megszólalt a csengő. Nem számított vendégre, így összerezzent a váratlan hangra.
Első gondolata az volt, hogy a férje hagyta el a kulcsát – megesett már korábban is. Ám amikor ajtót nyitott, nem ő állt ott. A lépcsőház félhomályában Beáta, a mostohaanyja piros arccal, láthatóan kifulladva támaszkodott a korlátra.
— Miért nem működik rendesen a lift ebben a házban? Mire felér az ember, patakokban folyik róla a víz – zsörtölődött Beáta. – Önts nekem egy csésze teát.
Nóra megdöbbent. A mostohaanyja rendszerint előre bejelentette a látogatásait. Talán a közelben járt, és hirtelen ötlettől vezérelve ugrott fel? Nem volt szíve az ajtóban tartani, ezért beinvitálta, majd a konyhába ment. Töltött teát, és elővette a hűtőből a reggel sütött aprósüteményeket is.
— Gondoskodó feleség vagy, ez kétségtelen – jegyezte meg Beáta, miközben körbenézett. – De ne kényeztesd el túlságosan a fiamat. Ha egyszer különválnak az útjaitok, nehéz lesz neki megszokni, hogy nem kap minden nap friss vacsorát. Én biztosan nem fogok naponta főzőcskézni neki.
A szavak úgy hasítottak Nóra lelkébe, mintha hideg szél érte volna. Miért beszél válásról? Fel sem merült benne ilyesmi. Két éve házasok, és alig volt közöttük komoly nézeteltérés. Nóra érzékeny természet volt, tudta, mikor érdemes hallgatni, és mikor kell kiállnia magáért.
— Ugyan miről beszél? Miért válnánk el Márkkal? Emiatt igazán kár aggódnia.
— Az élet kiszámíthatatlan – felelte Beáta sejtelmes mosollyal, majd lassan belekortyolt a teájába, mintha a következő mondata előtt még ízlelgetné a pillanatot.