Beáta lassan letette a csészét, majd hűvös nyugalommal folytatta:
– Tudom, hogy váratlanul estem be, de nem ok nélkül. Fontos volt, hogy személyesen mondjam el, nehogy később meglepetés érjen. A tengerparti ház, amit Márkkal vásároltatok, mostantól az én nevemen van. Nem beszélt róla? Nos… akkor ideje, hogy a szüleid más megoldást keressenek, mert az ősz hátralévő részét ott fogom tölteni. Sőt, lehet, hogy télen sem jövök vissza. Majd eldöntöm, hogyan alakul a kedvem.
A szavak súlya szinte ránehezedett Nóra mellkasára. Ez az ingatlan nem nyaralónak készült csupán – befektetésnek szánták, hogy a bevételből egyszer saját házat vehessenek a városban. Nem véletlenül költöztek oda átmenetileg a szülei sem: vállalták a felújítás fáradalmait, cserébe azért, hogy a hideg beálltáig ott lakhassanak, és a tenger levegője javítson az egészségükön.
Most pedig, amikor minden munka elkészült, Beáta egyszerűen kijelenti, hogy birtokba veszi az egészet? Nóra gyomra görcsbe rándult. Nem tudta elképzelni, hogy Márk ilyen horderejű döntést hozna anélkül, hogy vele megbeszélné. Közösen fizettek érte, közösen terveztek vele. Ilyesmiről nem határozhat egyedül.
Talán félreértés az egész – villant át rajta. De amikor Beátára nézett, a nő magabiztos tartása és rendíthetetlen tekintete minden kétséget eloszlatott. Nem tűnt olyannak, aki tévedne. Inkább olyannak, aki már mindent elrendezett.
– Lehet, hogy Márk nem osztott meg velem valamit – kezdte óvatosan Nóra –, de a szüleim azért újították fel a házat, hogy legalább az ősz végéig ott maradhassanak. Az orvos is javasolta nekik a tengeri klímát.
Beáta vállat vont.
– Ez engem nem érint. A munka befejeződött, és én nem kívánok tovább várni. Ahogy mondtam, a ház most az enyém. Én döntöm el, mikor és hogyan használom.
Nóra halántékában lüktetni kezdett a fájdalom. Nem akart rosszat feltételezni a férjéről, mégis a mostoha magabiztossága baljós sejtéseket ébresztett benne. Ha ez igaz, mit mond majd az édesanyjának és az édesapjának? Hogyan közli velük, hogy menniük kell?
– Beszélek Márkkal – mondta végül, mintha ezzel kapaszkodót találna. – Biztosan tisztázzuk. Lehet, hogy félrecsúszott valami információ.
Beáta elhúzta a száját.
– Itt nincs mit félreérteni. De tedd, ahogy jónak látod. Nem szeretnék jelenetet rendezni a szüleid előtt, bár ha szükséges, megteszem. Holnapután indulok, a jegyem már megvan. Innentől rajtad áll, hogyan intézed.
Azzal felállt, egy utolsó, leereszkedő pillantást vetett a menyére, majd sietősen távozott. Az ajtó csukódása után Nóra még percekig mozdulatlanul állt. Gondolatai kuszán kavarogtak. Először a férjével kell beszélnie – döntötte el. Csak utána léphet bármit.
A vacsora már rég elkészült, az asztal megterítve várta őket, de Márk szokatlan módon késett. Üzenetet sem küldött, hogy tovább marad bent a munkahelyén. Nóra szívébe apró tüske fúródott. Hiszen eddig minden rendben volt közöttük. Mi változhatott meg egyik napról a másikra? Próbálta csillapítani a szorongását azzal, hogy talán túlreagálja a helyzetet, de a bizonytalanság egyre erősebben mardosta.
Amikor végre kinyílt az ajtó, szinte azonnal elé sietett. Márk fáradtnak látszott, de amikor meglátta a feleségét, elmosolyodott.
– Milyen jó illat van – jegyezte meg könnyedén. – Megint kitaláltál valami újat?
– Semmi különös – felelte Nóra visszafogottan. – Gyere, moss kezet, és vacsorázzunk.
– Rendben, máris.
Márk gyengéden csókot nyomott a halántékára, mintha a világon semmi sem lenne rendellenes. Ez a természetesség még inkább összezavarta Nórát. Vajon Beáta csak játszmázik? Vagy valóban történt valami a ház körül, amiről ő az egyetlen, aki nem tud?
Nóra feszült figyelemmel várta, hogy a férje helyet foglaljon az asztalnál, mert tudta, hogy amint leül, kénytelen lesz feltenni a kérdést, amely azóta égette a lelkét.