Nóra megvárta, amíg Márk helyet foglal az asztalnál. A kanál csörrenése a tányéron szinte visszhangzott a konyhában. Tudta, most kell rákérdeznie, különben egész éjjel emészti majd a bizonytalanság.
– Majdnem el is felejtettem – kezdte Márk könnyed hangon, mintha csak az időjárásról beszélne. – Anyám ragaszkodik hozzá, hogy a ház kerüljön hozzá. Úgy gondoltam, nincs okom nemet mondani. Mégiscsak ő hozott a világra és nevelt fel. Rábólintottam. Főleg úgy, hogy a szüleid már szépen rendbe is tették az egészet.
Nóra ujjai megmerevedtek az abroszon.
– Ezt most komolyan mondod?
A torkát szorító érzéstől alig jött ki hang a száján. Nem értette, hogyan tud Márk továbbra is derűsen mosolyogni. Nem fogta fel, milyen súlya van annak, amit az imént kimondott? Egy közösen megvásárolt otthonról beszéltek, amelybe az ő szülei heteken át fektették az idejüket, energiájukat, pénzüket. Ingyen dolgoztak, mert hittek bennük. Most pedig egyszerűen közölni kell velük, hogy köszönjük, de költözzenek ki? Nórában először lobbant fel valódi harag a férje iránt.
– Mi ezen a probléma? – vont vállat Márk.
– Ígéretet tettünk nekik – emlékeztette halkan, de határozottan.
– Ugyan, ezt könnyen el lehet intézni. Mondd meg nekik, hogy végül úgy döntöttem, anyának ajándékozom a házat. Ennyi az egész. Ha kellemetlen neked, majd én felhívom őket, és szólok, hogy pakoljanak össze. Nem nagy ügy. Ja, és jövő hétvégén gyere el velem az ügyvédhez. Kell a hozzájárulásod az ajándékozási szerződéshez.
Ekkor Nóra úgy érezte, mintha valami jeges réteg vonná be belülről. Lassan, alattomosan fagyott meg benne minden, amit eddig a férje iránt érzett. Szabad-e ezt figyelmen kívül hagynia? Márk viselkedése világosan mutatta, mennyire rangsorolja a kapcsolatokat az életében. Az anyját piedesztálra emelte – ezzel önmagában nem lett volna gond. De miért kell ezért másokat semmibe venni?
Nem lehet valakit rajongásig szeretni, miközben a többieket úgy kezeljük, mintha jelentéktelenek lennének. Márk most pontosan ezt tette. Megszegte a szavát, amelyet Nóra szüleinek adott, és ezt természetesnek tekintette. Nóra próbálta higgadtan elmagyarázni, hogy egy ilyen döntést nem lehet egyoldalúan meghozni. A férfi azonban hajthatatlan maradt, sőt egyre inkább meggyőződéssel ismételgette, hogy ő a család feje.
– Az ilyen horderejű kérdésekben a férj dönt – jelentette ki. – Attól, hogy közösen vettük, még én vállalom a felelősséget. Ha zavar, hogy a szüleid dolgoztak rajta, fizessük ki nekik a munkát. Így megfelel?
Nóra fejében visszhangoztak a szavai. Pénzzel elintézni mindent? Mintha nem az ígéretről, a tiszteletről és a bizalomról lenne szó. Nem találta a megfelelő kifejezéseket, hogy megértesse vele a megbántottságát. Úgy érezte, hiába beszél, a férje nem is akarja meghallani.
Márk ultimátumot adott: vagy ő hívja fel a szüleit, vagy megteszi helyette. A keserűség szinte fizikai fájdalomként szorította Nóra mellkasát.
Tisztában volt vele, hogy ha most enged, később minden hasonló helyzetben háttérbe fog szorulni. Nem akart csendben tűrő, engedelmes társ lenni. Sok mindent elviselne, de azt nem, hogy a szüleit megalázzák.
– Mit szeretnél? Váljunk el egy ház miatt? – csattant fel Márk. – Nem fogom visszavonni a döntést. A ház anyámé lesz. Ez végleges.
Nóra lassan biccentett. Nem akarta idáig fajulni a vita, mégis ide jutottak. Hajnalban felhívta a munkahelyét, és szabadságot kért. Ezután leült a telefon mellé, és mindent elmondott a szüleinek, egyetlen részletet sem hallgatva el. Azt is közölte velük, hogy el akar költözni Márktól – hogy csak átmenetileg vagy örökre, azt akkor még maga sem tudta biztosan.