…az eső ígéretével és az avar illatával. Október eleje volt, a fák koronája aranyba és fakó barnába hajlott.
Szabad vagyok – futott át rajtam a felismerés. Ennyi év után először dönthetek úgy, hogy csak azt teszem, amihez kedvem van.
A telefonom megremegett az asztalon. Réka írt: „Na? Hogy ment?”
Nem sokat gondolkodtam, mielőtt visszaírtam: „Elválok. És meglepően jól érzem magam.”
Szinte azonnal jött a válasz: „Akkor ezt meg kell ünnepelni! Holnap este nincs kifogás!”
Elnevettem magam. Kiittam az utolsó korty teát, elöblítettem a bögrét, majd végignéztem a lakáson. Az én otthonom. Az én tárgyaim. Az én életem. Nem lesz több szemrehányás a por miatt. Senki nem várja el, hogy pontosan hatkor gőzöljön a vacsora. Senki nem szabja meg, mikor illik hazaérnem.
Mostantól magamért élek. Végre.
Másnap a napfény ébresztett. Lustán nyújtóztam egyet, majd kimentem a konyhába. Kávét főztem, elővettem egy joghurtot a hűtőből. Bekapcsoltam a zenét – hangosan. Olyan hangerőn, ahogyan korábban nem lehetett, mert Márkot zavarta.
Megszólalt a telefonom. Ő volt az.
– Este elmegyek a cuccaimért – mondta tárgyilagosan.
– Rendben. A bőrönd az előszobában van.
Kis szünet következett.
– Eszter… biztos vagy ebben? Nem akarod még átgondolni?
– Nem, Márk. Döntöttem.
Hallottam, ahogy kifújja a levegőt.
– Ahogy gondolod.
A vonal megszakadt.
Beálltam a zuhany alá. A tükör előtt megállva végigmértem magam. Egy negyvenkét éves nő nézett vissza rám. Nem fiatal lány, de nem is idős. Kicsit telt, itt-ott ősz hajszálakkal. A szemében mégis fény csillogott – élő, őszinte ragyogás.
Tetszett, amit láttam.
Felvettem a múlt héten vásárolt élénk kék blúzomat és egy farmert. Márk szerint a kék nem áll jól nekem. Én viszont szeretem.
Indulás előtt még rápillantottam a férjem bőröndjére az ajtó mellett. Hamarosan eltűnik innen, és ezzel lezárul egy korszak.
Odakint szelíd, napos őszi idő fogadott. A lehullott levelek halkan zizegtek a cipőm alatt. A buszmegálló felé sétálva már az esti találkozóra gondoltam Rékával. Szombaton újra táncóra. A jövő hónapban pedig beiratkozom egy online tanfolyamra – régóta tervezem, hogy valami plusz munkát vállalok.
Annyi tervem van. És mind rólam szól.
A munkahelyemen a főnököm megdicsérte a projektemet. A kollégák ebédelni hívtak. Igent mondtam – régebben mindig siettem haza főzni.
Most nincs hová rohannom.
Amikor este beléptem a lakásba, az előszoba üres volt. A bőrönd eltűnt. Márk valószínűleg direkt akkor jött, amikor nem voltam itthon.
Talán így volt a legegyszerűbb.
Levettem a cipőmet, kimentem a konyhába, és feltettem a vizet forrni. A krizantémok élénken világítottak a vázában. Odakint lassan besötétedett, a szomszéd házak ablakaiban sorra gyulladtak ki a fények.
Újabb üzenet érkezett. Réka: „Indulj, lent várlak!”
Magamra kaptam a kabátomat, felvettem a táskámat. Az előszobai tükörben gyorsan megigazítottam a hajam, rúzst tettem fel. Teljesen rendben vagyok – állapítottam meg.
Lesiettem az utcára. Réka az autója mellett állt, és integetett.
– Na végre! Irány megünnepelni az új életedet!
Behuppantam az anyósülésre, becsuktam az ajtót.
– Menjünk.
A zene felcsendült, az autó elindult. Az ablakon át néztem a tovasuhanó házakat, fákat, járókelőket. Belül csend volt és melegség.
Meg tudom csinálni. Már most is csinálom. És jól vagyok – talán jobban, mint az elmúlt hosszú években bármikor.