– Jó napot kívánok! – szólalt meg csilingelő hangon az ajtóban álló fiatal nő. Világos haja a vállára omlott, karcsú alakját finom szabású, vékony kabát hangsúlyozta, fején elegáns barett ült, kezében apró, ízléses táskát tartott.
– Jó napot… kit keres? – kérdezte Nóra meglepetten, hiszen egyáltalán nem számított látogatókra.
A háta mögül ekkor előlépett Emese, az anyósjelölt, akinek arcán elégedett mosoly terült szét, mintha pontosan erre a pillanatra várt volna.
– Ugye kíváncsi voltál, milyen lenne az igazi, tökéletes feleség az én Márkom mellett? – jegyezte meg érezhető éllel, majd a szőke lány felé intett. – Nos, ő az. Viktória. Együtt nőttek fel a fiammal. A filharmónián dolgozik, és nemrég érkezett haza egy külföldi turnéról – tette hozzá büszkén.
– Örülök a találkozásnak – mondta halkan Nóra, miközben kellemetlen feszengés járta át.
– Viktória, gyere csak beljebb, érezd magad otthon! Nóra majd megterít – folytatta Emese, és már segített is a vendégnek levenni a kabátját, majd a nappali felé terelte.
– Még mindig olyan meghitt ez a lakás – sóhajtott Viktória nosztalgikusan. – Emlékszem, mennyit ebédeltünk itt Márkkal iskola után, amikor a nagymamája jött értünk.
Nóra némán állt, és nem tudta, mit feleljen. Úgy érezte, nincs joga megszólalni. Ebben az otthonban inkább megtűrt személy volt, semmint családtag.
Nem is olyan régen Márk vetette fel, hogy költözzön hozzájuk az albérletükből. Ő, az édesanyja és a húga, Dóra egy tágas, belvárosi lakásban éltek, amelyet Márk édesapja után örököltek.
Nóra eleinte hallani sem akart az összeköltözésről. Idegennek érezte magát közöttük, ráadásul az első találkozáskor Emese egyértelművé tette, hogy nem lelkesedik fia választottjáért.
Azóta is gyakran volt az az érzése, hogy inkább házvezetőnőként tekintenek rá, nem pedig leendő családtagként. Ő takarított, főzött, mosogatott, elintézte a bevásárlást, szó nélkül elvégezte a ház körüli teendőket. A szurkálódásokat és Dóra gúnyos megjegyzéseit igyekezett elengedni a füle mellett.
Most is gondosan megterített: tányérokra osztotta a süteményt, kikészítette az evőeszközöket, majd teát töltött.
– Te nem ülsz le velünk? – kérdezte meglepetten Viktória, amikor látta, hogy Nóra a szobája felé indul.
– Neki itt nincs dolga – felelte Emese hűvös mosollyal. – Mi komoly témákról beszélgetünk majd. Nóra sajnos nem tartozik a kimagaslóan művelt emberek közé.
– Értem… akkor talán jobb, ha nem zavarok – mondta Nóra halkan. – Jó étvágyat.
Ahogy kilépett a nappaliból, érezte, hogy az arcát elönti a szégyen. Emese mesterien tudta úgy beállítani a helyzetet, mintha ő valóban kevesebb lenne másoknál, pedig Nóra kitűnő eredménnyel fejezte be a középiskolát, és saját erejéből nyert felvételt az egyetem államilag finanszírozott képzésére, ahol bizonyítani akarta, hogy sokkal többre képes annál, mint amit jelenleg látnak belőle.