Azzal a lendülettel hátat fordított mindenkinek, és bevonult a szobájába.
Ennek ellenére nem hátrált meg: kivívta, hogy Nóra beköltözhessen a házba, és végre maga mögött hagyhassa azt a nyomasztó, szűkös környezetet, ahol addig élt. A lány szinte repdesett az örömtől. Nehezen hitte el, hogy többé nem kell sorban állnia a fürdőért, hogy egy tágas, modern konyhában főzhet, és esténként puha, kényelmes ágy várja. Úgy érezte, mintha egy másik világba csöppent volna.
Emese azonban nem volt az a fajta, aki szó nélkül beletörődik a vereségbe. Elhatározta, hogy ha már nem tudta megakadályozni a költözést, legalább megmutatja, ki az úr a házban – és ehhez bőven akadtak „meglepetései” leendő menyének.
Alig telt el néhány óra, amikor a bejárati ajtó hangosan bevágódott. Emese kopogás nélkül nyitott be Nóra szobájába.
– Meddig heverészel még? Az asztal tele van, menj és pakolj el! – csattant fel élesen.
– Persze… máris megyek – felelte a lány halkan, és felült az ágyról.
Miközben a konyha felé indult, tudta, hogy ez afféle hallgatólagos „bérleti díj” azért, hogy ebben a fényűző házban lakhat.
– Az enyémet is mosd el – vetette oda Dóra gúnyos félmosollyal, miközben a tányérját a mosogatóba ejtette. – Nem szeretném tönkretenni az új manikűrömet.
Ekkor lépett be Márk a konyhába. Amint meglátta Nórát, odahajolt hozzá, és megszokásból puszit nyomott az arcára.
– Nahát, vendégeink voltak? – kérdezte kíváncsian.
– Igen, drágám – válaszolta Emese, aki épp akkor érkezett utánuk. – Viktória ugrott be. Ugye emlékszel rá? Tüneményes teremtés – tette hozzá mézes-mázos hangon.
Márk arca azonnal megfeszült.
– Anya, megint ezt csinálod? Miért hívtad ide? Világosan megmondtam, hogy Nórát választottam. Nem érdekel senki más! – fakadt ki.
– Márk, kérlek… – érintette meg a lány óvatosan a kabátujját, csillapítani próbálva.
– Régebben nem beszéltél velem ilyen hangnemben – jegyezte meg Emese sértetten, ajkát összeszorítva.
– Mindez miatta van – szólt közbe Dóra karba tett kézzel. – Teljesen ellenünk hangolja a bátyámat.
– Ez nevetséges! – csóválta a fejét Márk indulatosan.
– Nem akart senkit megbántani – próbált békíteni Nóra.
– Azt akarod mondani, hogy jobban ismered a fiamat, mint én, aki felneveltem? – kérdezte Emese megvetően.
– Nem… nem így értettem – húzta össze magát a lány.
– Nincs itt min vitatkozni – sóhajtott fel az asszony. – Dóra, gyere. Hagyjuk őket.
– És a rendetlenséggel mi lesz? – szólt utánuk Márk. – Nóra nem cseléd, hanem a menyasszonyom!
Miután kézen fogta a lányt, és bevitte a hálószobába, izgatottan fordult felé.
– Van valami, amit el akartam mondani – kezdte. – Felvettem egy jelzáloghitelt egy lakásra. Ünnepélyesebben szerettem volna bejelenteni, de úgy tűnik, anyáék nem fogadnák tapsviharral.
Nóra döbbenten nézett rá.
– Egy hét múlva költözhetünk. Nem nagy, egyszobás lakás, viszont… – és a hangjában büszkeség csengett, ahogy folytatta.