Hosszan bámultam a telefonom kijelzőjét. Aznap este Márk már harmadszor próbált elérni, de egyszer sem vettem fel. A képernyőn fél tizenegy villogott. Régebben ilyenkor már túl lettem a mosogatáson, letöröltem volna az asztalt, és kiteregettem a frissen mosott ruhákat. Most viszont a kanapén ültem egy kihűlt tea fölött, és azon töprengtem, hogyan fordulhatott fel fenekestül az életem alig három hét alatt.
Minden azon az estén kezdődött. Nyolc körül estem haza a munkából, ledobtam a táskámat a székre, és elővettem a hűtőből a reggel elkészített fasírtot. Épp a serpenyőt tettem fel a tűzhelyre, amikor Márk belépett a konyhába.
– És a vacsora hol van, Eszter? – kérdezte higgadt hangon, de a nyugalom mögött ott feszült valami éles él.
– Mindjárt kész, öt perc az egész – feleltem, és próbáltam nem tudomást venni a hangszínéről.
Odament az asztalhoz, végighúzta az ujját a felületén, majd felmutatta.
– Poros. Már megint minden poros. Szoktál te egyáltalán takarítani?
Nem válaszoltam. Csak forgattam a húspogácsákat a serpenyőben. A kezem remegett – talán a fáradtságtól, talán attól a nehéz, kimondatlan sértettségtől, ami egyre gyakrabban telepedett rám.
– Fáradt vagyok, Márk. Dolgozom, tudod jól.
– Nem az a dolgod, hogy dolgozz! – csattant fel, mire összerezzentem. – Mire jó ez az egész, ha itthon rendetlenség van, nincs kész a vacsora, én meg itt várok, mint egy idióta?
Hányszor beszéltük már át ezt? A pénz nem volt elég. Vagy szerinte az természetes, ha háromhavonta jutok el fodrászhoz, és minden fillért számolni kell?
– Szükségünk van a plusz bevételre – mondtam halkan. – A fizetésed alig fedezi a rendes élelmiszert.
– Inkább spórolni kellene! Más feleségek megoldják, csak te nem…
A mondatot nem fejezte be. Az ablak felé fordult. Lezártam a gázt, elé tettem a tányért, majd leültem vele szemben. Úgy éreztem, belül minden összeszorul, mintha egy csomóvá gabalyodott volna bennem az összes kimondatlan szó.
– Figyelj – nézett rám végül. – Költözzünk külön egy időre. Szükségem van térre, hogy átgondoljam a dolgokat.
– Tessék? – csak ennyit tudtam kinyögni.
– Tartsunk szünetet. Egy barátom javasolta, náluk bevált. Átmenetileg anyámhoz megyek. Te meg gondold végig, hogyan képzeled el a jövőt.
Felállt az asztaltól anélkül, hogy hozzányúlt volna az ételhez, és kiment a konyhából. Én ott maradtam a kihűlő vacsora előtt, a torkomban gombóccal, levegő után kapkodva.
Tényleg elmegy. Csak így, egyik pillanatról a másikra.
Egy órával később összepakolt egy sporttáskába, és elindult. A lakás az enyém volt, a nagymamámtól örököltem, így neki kellett távoznia. Kikísértem az ajtóig, próbáltam mondani valamit, de csak legyintett.
– Majd beszélünk.
Az ajtó becsapódott. A folyosón álltam, és hallgattam a csendet. Olyan sűrű volt és szokatlan, amilyenre rég nem volt példa. Nem hallatszott horkolás a hálóból, sem morgolódás, sem szemrehányás.
Az első két napot végigsírtam. A munkahelyi mosdóban, otthon a konyhában, lefekvés előtt az ágy szélén ülve. Hogyan boldogulok majd egyedül? Mihez kezdek most? Felhívtam anyát, aki átjött, és úgy simogatta a fejem, mint gyerekkoromban.
– Kislányom, lehet, hogy ez így jobb – mondta csendesen, miközben letörölte a könnyeimet. – Nézz csak magadra. Teljesen kimerültél.
A táskájából elővett néhány bankjegyet, és a kezembe nyomta.
– Menj el fodrászhoz. Ne sajnáld magadtól.
A pénzt néztem a tenyeremben, és először nemcsak a veszteséget éreztem, hanem valami halvány, bizonytalan gondolatot is arról, hogy talán most először valóban magammal kellene foglalkoznom.