A bankjegyeket bámulva éreztem, hogy valami mocorog bennem. Harag? Csalódottság? Talán mindkettő egyszerre. De a kérdés, ami hirtelen belém hasított, sokkal élesebb volt: mikor törődtem utoljára igazán magammal?
A harmadik napon Réka hívott fel. Azóta is a legközelebbi barátnőm, hogy együtt ültünk az iskolapadban. A hangja energikus volt, szinte csilingelő.
– Eszter, elég volt az önsajnálatból! Öltözz fel, egy óra múlva érted megyek. Táncolni megyünk!
– Táncolni? Réka, most tényleg nincs hozzá kedvem…
– Pont ezért kell jönnöd! Nem hagyom, hogy begubózz és eltűnj a világ elől. Indulás!
Próbáltam kifogásokat keresni, de még nekem is gyengének hangzottak. Ő pedig hajthatatlan volt.
– Megbeszéltük. Készülődj!
Letettem, és a tükör elé álltam. Kócos haj, elnyűtt otthoni pulóver, kisírt, puffadt arc. Alig ismertem magamra. Tényleg így nézek ki?
Felvettem egy farmert, előkerestem egy világos blúzt a szekrény mélyéről. Sminkelni kezdtem, de remegett a kezem, a szempillaspirál elkenődött. Letöröltem, újra próbáltam. Nem lett tökéletes, de már nem is az számított.
A táncstúdió egy régi bérház alagsorában volt, a szomszéd kerületben. Réka szó szerint húzott maga után, én pedig félig tiltakozva lépkedtem.
– Nem tudok táncolni – súgtam oda.
– Majd megtanulsz. Senki sem profiként kezdi – legyintett.
A terem kicsi volt, a falakat hatalmas tükrök borították. A levegőben izzadság és olcsó légfrissítő keveredett. A parketta minden lépésnél megnyikordult. Körülbelül tizenöt nő gyülekezett, különböző korúak, felszabadultan nevetgéltek, mintha egy régi társaság tagjai lennének.
Felcsendült a zene. Az oktató mutatta a lépéseket, a többiek követték. Én a sarokban toporogtam, mereven, ügyetlenül. A lábaim összekuszálódtak, a testem idegennek tűnt. Mit keresek én itt?
Aztán belenéztem a tükörbe. Nem egy megtört, agyonhajszolt feleséget láttam. Nem egy kimerült háziasszonyt. Csak egy nőt, aki próbálja elkapni a ritmust. És az arcomon ott bujkált egy mosoly. Félénk, bizonytalan, de valódi.
– Na, látod! – termett mellettem Réka. – Nézz magadra, gyönyörű vagy!
Elnevettem magam. Őszintén, szívből – talán először napok óta. És éreztem, hogy belül enged valami. Mintha egy régóta rám tekeredett, szoros kötél lazulna meg egy kicsit.
Jó volt. Egyszerűen csak jó.
Másnap Márk keresett telefonon. Épp a munkahelyemen voltam, felvettem.
– Hogy vagy? – kérdezte hűvösen, tárgyilagos hangon.
– Megvagyok.
– Megjött a közös költség. Utald át a felét.
– Rendben.
Csend telepedett a vonalra. Hallottam a lélegzetét.
– Legalább kitakarítottál?
Ismerős szúrás a gyomromban. Már megint.
– Márk, ehhez mi közöd?
– Hogyhogy mi közöm? Az a lakás közös.
– Az az én lakásom – feleltem határozottabban, mint ahogy terveztem.
Ideges sóhaj a túloldalon.
– Pont ez a baj veled, Eszter. Teljesen kicsúszott a kezedből az irányítás.
Nem válaszoltam. Egyszerűen megszakítottam a hívást, és letettem a telefont az asztalra. A kezem nem remegett. Belül csend volt.
Nem fogok többé magyarázkodni. Nem tartozom neki elszámolással.
Otthon nyugalom fogadott. Kávét főztem, leültem az ablak mellé. Az asztalon egy elszáradt jácint állt a vázában; napok óta halogattam, hogy kidobjam. Most felálltam, a szemetesbe dobtam a száraz szárat, friss vizet töltöttem a helyére. Holnap veszek új virágot.
Réka ezután minden nap hívott. Sétára csábított, moziba, táncra. Először csak erőltetve mentem, szinte kötelességből, aztán egyre kevésbé kellett győzködnie, mert lassan azon kaptam magam, hogy már én várom ezeket az alkalmakat.