Egy idő után már nemcsak elfogadtam Réka hívásait, hanem valódi kíváncsisággal vártam őket. A munkahelyemen is feltűnt a változás: energikusabb lettem, több feladatot vállaltam, mintha kicseréltek volna. Egy délelőtt a főnököm behívatott az irodájába.
– Eszter, szeretnénk magasabb pozícióba helyezni. A fizetésed emelkedne, viszont nagyobb felelősség járna vele. Mit szólsz hozzá?
Csak néztem rá, és alig hittem, hogy ezt valóban nekem mondja.
– Természetesen vállalom – feleltem végül, még mindig kissé kábán.
Meg tudom csinálni – ismételgettem magamban. Képes vagyok rá.
Két hét sem telt el, amikor Rékával befizettünk egy egyhetes tengerparti útra. Nem luxusnyaralás volt, inkább egy szerényebb csomag, de nekünk éppen megfelelt. Sokáig őrlődtem, helyes-e pénzt költeni saját magamra. Aztán feltettem a kérdést: ha most nem, akkor mikor?
A víz kellemesen langyos volt, a levegő sós és könnyű. Egész nap a homokban hevertünk, fagyit majszoltunk, esténként pedig kifulladásig beszélgettünk. Réka folyamatosan fényképezett a telefonjával.
– Nézd már meg magad! Ragyogsz! – nevetett.
Elvettem tőle a készüléket. A kijelzőn egy napbarnított nő nézett vissza rám, kócos hajjal, széles, felszabadult mosollyal. Nehezen ismertem magamra.
– Olyan vagy, mint egy sorozathős, aki a válás után talál új életre – ugratta Réka. – Teljesen kivirultál!
– Azt hiszem, tényleg rátaláltam valamire – mondtam halkan.
Amikor hazaértem, Márk ismét keresett. Most nem kertelt.
– Találkoznunk kellene. Beszélnünk kell.
– Miről? – kérdeztem.
– Rólunk. El kell dönteni, hogyan tovább.
Belementem. A „Pelmenyi és kávé” nevű helyet választottuk – régen gyakran ültünk ott.
Én érkeztem előbb. Kértem egy presszót, és az ablak mellé ültem. A csengő megszólalt az ajtó fölött: Márk lépett be. Fáradtnak tűnt, mintha összement volna. Leült velem szemben, intett a pincérnőnek.
– Pelmenyit kérek – mondta röviden.
Néhány percig egyikünk sem szólt. Én apró kortyokban ittam a kávémat, ő a telefonját forgatta.
– Eszter, anyámmal lehetetlen együtt élni – kezdte végül. – Mindenbe beleszól, egész nap kritizál. Elegem van.
És nekem nem volt elegem, amikor te tettél ugyanezt? – futott át rajtam a gondolat.
– Sajnálom – válaszoltam nyugodtan.
– Akkor? Meggondoltad magad? Ott hagyod azt az állást, és visszatérünk a rendes életünkhöz?
Ránéztem. Hátradőlt, karját összefonta a mellkasán, arcán a megszokott magabiztosság. Fel sem merült benne, hogy nemet mondhatok.
– Márk, nem szeretnék visszamenni abba az életbe.
Összeráncolta a homlokát.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy jobb lesz külön folytatnunk. El szeretnék válni. Nem illünk össze.
– Tessék?! – hirtelen kiegyenesedett. – Ezt komolyan mondod?
– Teljesen komolyan.
Az arca elvörösödött.
– Megváltoztál, Eszter. Nem ismerlek.
– Most ismertem meg igazán önmagam – feleltem csendesen.
Hirtelen felpattant, a szék majdnem felborult.
– Ahogy gondolod! Még megbánod!
Sarkon fordult, és kiviharzott. Az ajtó fölötti csengő élesen csengett utána. A pincérnő odalépett hozzám.
– Ötszázharminc forint lesz.
Szó nélkül kifizettem. A saját fogyasztását sem rendezte. Mint mindig.
Otthon elővettem a szekrény mélyéről a régi bőröndöt. Belepakoltam Márk ingeit, nadrágjait, a borotváját, néhány könyvét. Gondosan elrendeztem mindent, majd lezártam, és kitoltam az előszobába.
Majd érte jön, ha akar.
A konyhába mentem. Előző nap vettem friss krizantémokat – sárgát és fehéret. Vízbe tettem őket, a tűzhelyen pedig már forrt a víz. Elkészítettem a kedvenc teámat, azt, amelynek az illatát Márk mindig fanyalogva „szénaszagnak” nevezte.
Leültem az ablakhoz a bögrével. Kitártam az ablakot, és hűvös, őszt idéző levegő áramlott be, magával hozva a változás ígéretét.