Ilona bizonytalansága azonban nem sokáig maradhatott a levegőben, mert hirtelen kopogás hasított bele a csendbe. A hang olyan váratlanul érte Andrást, hogy szinte felugrott a helyéről.
— Vár valakit? — kérdezte idegesen, és az ajtó felé kapta a tekintetét.
— Valószínűleg a szomszéd lesz az — felelte Ilona, miközben felállt a konyhai sámliról, és elindult kifelé. Oldalról még észrevette, hogy András is követi, mintha nem akarna egyedül maradni.
Az ajtóban egy ismerős arc tűnt fel.
— Szép napot! Zoltán vagyok, a… hát, mondjuk úgy, egy jótékonysági alapítványtól — mondta, és levette a sapkáját, mintha csak egy színpadon hajlongana.
— Emlékszem magára — bólintott Ilona hűvösen. — Jó napot.
— Ennek igazán örülök! — vigyorgott szélesen a férfi. — Hoztunk ezt-azt, apró segítség, tudja… fiúk!
A megszólításra több fiatal lépett be mögötte, és dobozokat kezdtek behordani a lakásba.
— Van itt televízió, mikrohullámú sütő, turmixgép, vízforraló — sorolta Zoltán lelkesen, miközben a csomagok egyre csak gyűltek a szobában. — Szóval mindenféle hasznos holmi a mindennapokra.
Az egyik fiú ekkor odahajolt hozzá, és halkan súgott valamit a fülébe, közben jelentőségteljes pillantást vetett András irányába.
— És ő kicsoda? Elég… érdekes vendég — kérdezte Zoltán, immár más hanghordozással.
— A városházáról jött — válaszolta Ilona tárgyilagosan.
— Nahát, milyen különös egybeesés — mosolygott Zoltán, de ez a mosoly már egészen más volt. Hidegebb. Számítóbb.
— Megengedné, hogy pár szót váltsunk négyszemközt? — fordult András felé mézes-mázos udvariassággal.
— András, jöjjön csak egy pillanatra — szólt Ilona.
Ami ezután következett, annyira gyorsan történt, hogy Ilona alig tudta követni. A „fiúk” két oldalról karon fogták Andrást, és határozott mozdulatokkal elindultak vele lefelé a lépcsőházban. Zoltán még visszafordult az ajtóból.
— Szép napot kívánok! András úrnak sürgős dolga akadt, ma már nem jön vissza.
Azzal eltűntek.
Néhány nappal később a jól ismert fiatal nő állt ismét Ilona ajtajában.
— Újabb utalvány érkezett — mondta tárgyilagosan. — Huszonötezer forint.
A pénzt a kezébe nyomta.
Ilona fürkészve nézett rá.
— Mondja meg őszintén… maga nem a postától jön, igaz?
A nő szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— Ne kérdezzen olyat, amire csak hazugsággal felelhetnék.
Ezzel sarkon fordult, és elköszönt nélkül lesietett a lépcsőn.
Ilona gondosan elrakta a pénzt, bezárta a lakást, majd határozott léptekkel átment a szomszéd ajtajához. Olyan erővel kezdett kopogni, hogy az visszhangzott a folyosón.
Amikor Emese ajtót nyitott, Ilona szinte berobbant.
— Emese, mondd meg az igazat! Kinek írtál? Kivel beszéltél?
— Mi történt? — kérdezte ártatlan arccal Emese, és beljebb tessékelte.
Ilona már válaszolni készült, amikor a nappaliban megpillantott valakit.
— Márk?!
A fiatal férfi felállt.
— Szia, anya.
Ilona térde megingott; csak annak köszönhette, hogy nem esett el, hogy Emese gyorsan alátolta a sámlit.
— Te állsz mindez mögött? — kérdezte remegő hangon.
— Igen — bólintott Márk, és az asztal alá rejtette tetovált kezeit. — Lehet, hogy nem élek éppen példás életet, és a törvényeikkel sincs békém, de van egy szabály, amit mi is betartunk: az anya szent. Emese találta ki ezt az alapítványos történetet, hogy ne utasítsd vissza a segítséget. Az az András viszont nem az én emberem volt. Ő Rékához tartozik. De az ügy már el van rendezve.
— Márk! — szólt rá Ilona szigorúan.
— Mit kellett volna tennem? Hogy valaki packázzon veled? Nincs fontosabb az anyánál.
És ebben a mondatban olyan rendíthetetlen meggyőződés csengett, hogy Ilona egyszerre érzett haragot, félelmet — és valami mély, fájdalmas szeretetet is.