A konyharuha csattanása után Ilona még néhány lépéssel végigkergette Rékát a lakáson, amíg a lánya dühösen össze nem kapkodta a holmiját. Az ajtót szélesre tárta, és szinte kilökte a folyosóra.
— A férjednek panaszkodj arról, kinek szűk a hely és kinek nem! — kiáltotta utána élesen. — Szégyentelen!
A szemközti ajtó résnyire nyílt, és Emese kíváncsi arca bukkant elő.
— Ugyan kit búcsúztatsz ekkora szenvedéllyel? — kérdezte derűsen.
— A drága gyermekemet — felelte Ilona keserű mosollyal. — Kitalálták a férjével, hogy költözzek át hozzájuk az egyszobásba. Nekik állítólag kényelmetlen négyen, én meg majd összehúzom magam.
Emese elmosolyodott, de a tekintete együttérző maradt.
— Látom, rendesen felzaklatott.
— Ne haragudj, elragadtattam magam — sóhajtott Ilona, próbálva lecsillapodni. — Úgy látszik, nem neveltem jól a gyerekeimet. Talán az én hibám az egész.
— Csak Réka van neked? — faggatózott a szomszéd. Hét éve költözött ide, akkor Ilona már egyedül élt.
— Ketten voltak — bólintott Ilona. — De most már akár azt is mondhatnám, mintha nem is lenne lányom.
— A másik… meghalt? Bocsáss meg a kérdésért.
— Nem halt meg — rázta a fejét Ilona, és mély levegőt vett. — Él. Csak börtönben ül. Már vagy húsz éve. Rablásért került be, aztán ott bent is akadtak ügyei. Nem könnyű természet.
— Írhatnál neki — vetette fel Emese. — Hátha nővérként helyre teszi Rékát. Legalább ennyivel segítsen az anyján.
Ilona keserűen felnevetett.
— Segített ő már eleget. Amikor elítélték, engem azonnal kirúgtak. Árubeszerző voltam. A papírjaimra rákerült a megjegyzés, és onnantól se boltba, se raktárba nem vettek fel. Végül éjjeliőrként kaptam munkát, nagy nehezen.
— Ilona, ma már nem az az idő járja, hogy a szülő felel a gyerekért — mondta Emese elgondolkodva. — Írni kellene valahova. Még nem vagy nyugdíjas, de őrködésből nem lehet megélni. A nyugdíjad is alig lesz valami. Rengeteg állami program létezik időseknek, rászorulóknak. Vagy munkát adnak, vagy támogatást. Attól, hogy a fiad börtönben van, még ugyanúgy állampolgár vagy, jogokkal.
Ilona legyintett.
— Ugyan, mire mennék vele? Ha a saját lányom félrerakna egy lyukba, mit várjak az államtól? Olyanból, mint én, van elég.
Emese azonban megmakacsolta magát.
— Majd én írok. Ez így nincs rendben.
— Írj, amerre jónak látod — felelte Ilona fáradtan, majd visszahúzódott a lakásába.
Néhány hét telt el. Egy délelőtt csengettek. Ilona ajtót nyitott, és egy fiatal nő állt előtte.
— Ilona asszony? — kérdezte udvariasan.
— Én vagyok.
— Postai pénzküldemény érkezett. Tizenkétezer-háromszáz forint — mondta, és már számolta is a bankjegyeket.
Ilona átvette a pénzt, döbbenten.
— Kitől jött?
A kézbesítő zavartan pillantott a papírra.
— A feladó: postafiók. Más adat nincs.
Azzal sietve elindult lefelé a lépcsőn.
Ilona az ajtóban maradt, markában a pénzzel. A legnagyobb címlet ötezer forintos volt. Forgatta a köteget, mintha választ találna rajta.
— Hát ez meg miféle történet… — mormolta maga elé.
Egy héttel később ismét megszólalt a csengő.
Az ajtóban alacsony, zömök férfi állt, alig ért Ilona válláig. Arca vöröslött, mintha állandóan zavarban lenne.
— Jó napot kívánok — szólalt meg kissé lihegve. — Zoltán vagyok… egy jótékonysági alapítvány képviseletében.
Ilona gyanakodva mérte végig a férfit, és érezte, hogy valami egészen különös fordulat készül az életében.