Zoltán homlokán apró verejtékcseppek csillogtak, mintha még a lépcsőház levegője is zavarba hozná.
— Hoztunk… izé… támogatást — nyögte ki végül, és egyik lábáról a másikra állt.
— Miféle támogatást? — hökkent meg Ilona.
— Hát… jótékonysági. Az alapítványtól — vakarta meg a tarkóját, majd lehajolt a korláton át. — Fiúk, fel lehet jönni!
Két nagydarab férfi tűnt fel a lépcsőn. Zoltán feje fölött átemelve öt súlyos szatyrot tettek le az előszobában. Valami bocsánatkérő morgást hallattak, aztán sietve eltűntek lefelé.
— Elnézést a felfordulásért — hajlongott Zoltán, majd apró lépteivel a többiek után sietett.
Ilona egy darabig csak állt a csomagok fölött. Amikor kibontotta őket, elképedt. Rizs, hajdina, tésztafélék, cukor, liszt — mintha egy kisebb bolt készletét pakolták volna be hozzá. Konzervből annyi volt, hogy polcot lehetett volna nyitni, sőt még saját levében eltett ananász is akadt köztük. Emellett felvágottak, friss hús és több csomag mirelit zöldség.
Egy héttel később ismét a postásnő állt az ajtóban.
— Tizenötezer forint. Tessék átvenni — nyújtotta a pénzt.
— Nem kellene valahol aláírnom? — kérdezte Ilona gyanakvóan.
A nő zavartan elmosolyodott.
— Most… most nincsenek nálam a nyomtatványok. Legközelebb pótoljuk.
— Hát persze — mormolta Ilona, és hosszan nézett a távozó után.
Nem sokkal később dörömbölés hallatszott.
— Ilona, nálad szerelnek? Nálunk nincs víz! — szólt át Emese.
— Vízvezeték-szerelők dolgoznak nálam — felelte bűnbánóan Ilona, majd kilépett a folyosóra, maga mögött behúzva az ajtót.
— Csőtörés? — érdeklődött Emese.
— Nem, minden rendben volt. Reggel beállított két férfi, azt mondták, szponzori felajánlás. Kicserélik a csöveket, a csapokat, még a vécét is — súgta Ilona.
Emese ajkán különös mosoly suhant át.
— Mondd csak… kinek írtál rólam? — kérdezte Ilona szintén suttogva.
— Ide-oda. Egy kicsit mindenkinek — felelte titokzatosan a szomszéd.
Ekkor kiszólt az egyik szerelő a lakásból:
— Asszonyom, csináltunk egy kis koszt. Hívtunk takarítót, majd rendbe teszi!
— Igazán, megcsinálom én — tiltakozott Ilona.
— Szó sem lehet róla! Amit mi hagytunk, azt mi hozzuk helyre! — válaszolta a fiatalabbik nevetve.
És valóban: alig egy órával később két fiatal takarítónő érkezett, és olyan alapossággal sikálták fel a lakást, hogy még a zárt szobákba is bekéredzkedtek. Mire végeztek, minden csillogott.
Ilona ekkorra már mindenkit idézőjelbe tett magában. „Postás”, „alapítvány”, „szerelők” — egyik sem tűnt annak, aminek mondta magát. Mégis, az élelmiszer valódi volt, a pénz kézzelfogható, a csövek újak és hibátlanok.
— Jó napot kívánok, András vagyok — mutatkozott be egy magas, elegáns öltönyt viselő férfi. — A városházáról érkeztem. Az épület hamarosan teljes felújításon esik át, ezért előre szeretnénk egyeztetni a lakókkal a költözésről. Korszerűbb, kényelmesebb lakásokat tudunk felajánlani.
A férfi hangja nyugodt volt, fellépése meggyőző. Ilona azonban az utóbbi hetek után már senkinek sem hitt feltétel nélkül.
— Ha ragaszkodik a környékhez, ideiglenes elhelyezést is biztosítunk a munkálatok idejére. A felújítás után visszaköltözhet.
Az ajánlat első hallásra kedvezőnek tűnt. Ilona tisztában volt vele, hogy ha a város valóban döntött, úgyis mennie kell. De hogy a visszatérés valóban megtörténne-e, abban már korántsem volt ilyen biztos.