— Anya, minek neked háromszobás lakás? – fakadt ki Réka türelmetlenül. – A saját szobádból is alig mozdulsz ki, legfeljebb a konyháig. A másik kettő meg állandóan zárva, bennük a por már ujjnyi vastag!
— Ha ennyire zavar, légy jó kislány, és segíts rendet tenni – húzta félmosolyra a száját Ilona.
— Persze, majd én fogok itt felmosóronggyal rohangálni! – horkant fel Réka.
— Ha eszed ágában sincs segíteni, akkor miért a port számolgatod? – vont vállat az asszony. – Ha ott van, hát ott van. Amíg bírom erővel, majd rendbe rakom. Ha meg nem, senkinek sem árt.
— De anya, ez egészségtelen! – erősködött a lánya.
— Akkor takaríts ki – felelte szárazon Ilona.
Az idős asszony úgy tett, mintha nem értené, hová akar kilyukadni Réka. Pedig nagyon is tudta. A lányát valójában cseppet sem az egészsége érdekelte. A háromszobás, szinte belvárosi lakás annál inkább. Jó környék, minden pár perc sétára – igazi kincs.
— Ne játszd a naivat, anya – legyintett Réka. – Pontosan tudod, miről beszélek.
— Tudom bizony – bólintott Ilona. – Nem vagyok olyan együgyű, mint amilyennek a férjed hisz.
— Gábor hogy jön ide? – csattant fel Réka.
— Úgy, hogy az ő ötlete volt ez az egész látogatás. A te drága urad egész életében egy egyszobás lakásig jutott, azt is örökölte.
— Nagycsaládban nőtt fel – védte Réka a férjét. – Nem volt mögötte vagyon.
— Nem a vagyon hiányzik nála, hanem az ész – vágott vissza Ilona. – Beszélgetek én az anyósoddal. Tudom, mi a helyzet. A legidősebb testvér vidéken él egy szép házban, vállalkozást visz. A két fiatalabb saját autószervizt nyitott, keményen dolgoznak, de szépen keresnek. Az egyik lány testvér dizájner lett, a másik bankban vezető a hitelosztályon. És ott van Gábor, aki semmiben sem találja a helyét.
— Hagyd már békén! – csattant Réka. – Inkább rám gondolj, meg az unokáidra!
— Az unokákról gondoskodtam: ha egyszer meghalok, rájuk száll a lakás – felelte hűvösen Ilona. – De te? Amikor kirúgtak az állásomból, hol voltál? Amikor hónapokig alig volt mit ennem? Amikor senki nem akart alkalmazni – tudod jól, miért. Majdnem belepusztultam, mire találtam egy éjjeliőri munkát. Akkor mennyit törődtél velem? Amikor segítséget kértem, mindig a saját gondjaiddal jöttél.
— Ugyan, az régen volt – legyintett zavartan Réka, arca kipirult.
— Mindegy, mikor történt! Megesett, és ez számít – csapott az asztalra Ilona. – És többé ne halljam, hogy lakást cseréljünk! Ez az én otthonom. Megdolgoztam érte. Itt akarok élni, és ha eljön az idő, innen akarok végleg elmenni is.
— Miért kapaszkodsz ennyire ebbe a lakásba? – emelte fel a hangját Réka. – Költözz át hozzánk az egyszobásba, lakj ott, ameddig csak akarsz. Négyen vagyunk, anya! A fiúk nőnek, egyre szűkösebb minden.
Ilona belefáradt a meddő vitába. Lassan leemelte a konyharuhát a fogasról, és hirtelen mozdulattal rácsapott vele lánya erősen kifestett arcára, hogy végre pontot tegyen a veszekedés végére.