Az anyós, aki csak elvétve látogatta meg a fiáék otthonát, ezúttal teljes felfordulásra érkezett. A lakásban káosz uralkodott, az ebéd sehol, a menye pedig tanácstalanul állt a konyha közepén.
A családi idill utolsó cseppje az volt, hogy Gergő megfeledkezett az anyósa születésnapjáról. Ráadásul aznap nemhogy korábban, de a szokásosnál is később ért haza.
Az asztalon mindössze egy rövid üzenet várta:
„A szüleimnél vagyok, pár napig ott maradok.”
Közben a park sétányán, amelyet vastagon borítottak az őszi levelek arany és bíbor árnyalatai, egy vonzó fiatal pár haladt lassú léptekkel. A magas férfi gyengéden ölelte karcsú, szőke társát. A lámpák meleg fénye alatt a szél játékosan sodorta le a faleveleket, amelyek pillangóként kavarogtak körülöttük.
Élvezték a csendes szeptemberi estét, egymás közelségét és a francia film emlékét, amelyet az imént láttak.
– A főszereplő színésznő kísértetiesen emlékeztet a barátod feleségére. Nem gondolod? – törte meg a hallgatást Eszter.
– Melyik barátomra? Márkra? – kérdezett vissza Gergő.
– Igen, rá. Egyszer voltunk náluk vendégségben. Kedves páros voltak. Miért nem jöttek el az esküvőnkre? Meghívhatnánk őket valamikor.
– Sajnos erre már nincs lehetőség, Eszterkém. Elváltak.
– Komolyan? Pedig úgy tűnt, nagy a szerelem köztük… Milyen kár – sóhajtott a lány.
– A klasszikus történet: a mindennapok felőrölték őket. Márknak mostanában kevés a megrendelése, közben ott a lakáshitel, az autó részletei. Júlia pedig ragaszkodott hozzá, hogy nyáron Olaszországba utazzon festeni, mert az itáliai táj ihletet ad.
A bútorkészítő Márk nemigen tudott mit kezdeni felesége művészi álmaival. Nem adott pénzt az útra, sőt kérte, hogy legalább egy hónapban ő fizesse be a törlesztőt.
Júlia azzal védekezett, hogy a háztartás minden költsége rá hárul: élelmiszer, tisztítószerek, apróságok.
Márk viszont kifakadt: „Miféle élelmiszer? Főzni alig tudsz! Minden nap instant tésztán élünk!”
Az ő családjában – örmény gyökerekkel – az ebéd legalább egy levest, egy főételt, salátát és kompótot jelentett, a süteményekről nem is beszélve.
Így aztán a vita egyre dagadt, mint a hógolyó, amely gurulás közben lavinává nő.
Eszter elgondolkodva elhallgatott, homloka ráncba szaladt.
– Miért komorodtál el? Sajnálod Márkékat, vagy a mi „csónakunkért” aggódsz? – kérdezte nevetve Gergő.
– Miattunk nem félek. Inkább az szomorít el, hogy felnőtt emberek ennyire felelőtlenek tudnak lenni egy olyan komoly dologban, mint a házasság – felelte komolyan, nem véve át férje könnyed hangját.
– Hoppá, hová lett a vidám, bájos feleségem? Most mintha egy párkapcsolati tanácsadó sétálna mellettem – tréfálkozott tovább a férfi.
– Teljesen komolyan mondom. Miért ne lehetne már az elején tisztázni az alapokat? Ki miért felel otthon, hogyan osztják meg a pénzügyeket, és mi történik, ha nehéz időszak jön? Mindketten éretlenül viselkedtek.
Festhetett volna átmenetileg itthoni tájakat is, nem csak olasz panorámát. Márk pedig már az esküvő előtt tudhatta, hogy Júlia kezében inkább az ecset mutat jól, nem a fakanál.
Ha számára fontos a házias koszt, elvehetett volna egy szakácsnőt, vagy legalább finoman jelezhette volna a menyasszonyának, hogy néhány főzőlecke nem ártana.
Júlia pedig a művészi érzékét akár a tálalásban is kamatoztathatta volna – tette hozzá félig tréfásan Eszter.
– Beszélni persze lehet minderről – bólintott Gergő –, de te tényleg azt gondolod, hogy mindent előre meg lehet tervezni?