– Lehet, sőt talán kell is beszélni róla – folytatta Gergő elgondolkodva. – Csakhogy a kimondott szavak könnyen elszállnak, és éles helyzetben már nem sokat érnek. Ilyenkor jön szóba a házassági szerződés – tette hozzá most már komoly hangon.
– Én nem erre gondoltam – rázta meg a fejét Eszter. – Őszintén szólva a klasszikus házassági szerződés gondolata taszít. Olyan, mintha az ember már az elején a válásra készülne, és előre kiosztaná a szerepeket egy jövőbeli „csillagháborúban” a vagyon fölött.
Egy pillanatra elhallgatott, majd határozottabban folytatta:
– Viszont egy családi megállapodást szívesen készítenék.
– Családi megállapodást? – vonta fel a szemöldökét Gergő. – Miben más az, mint egy házassági szerződés?
– Nem jogi dokumentumra gondolok, inkább egyfajta lelki, kapcsolati egyezségre. Leülünk – akár kettesben, akár egy szakember segítségével –, és alaposan végigbeszéljük, hogyan képzeljük el a közös életünket.
Eszter belelendült:
– Például elmondod, milyen étkezési szokásaid vannak, hányszor szeretnél barátokkal találkozni, vagy akár azt is, milyen gyakran cserélsz inget. Azt is tisztázzuk, mit vársz tőlem a háztartás vezetésében.
– És a pénzügyek? – kérdezett közbe Gergő.
– Az is része. Meghatározzuk, hogyan osztjuk be a bevételeinket, mi történik, ha valamelyikünk elveszíti a munkáját, vagy váratlan helyzet adódik. Én is elmondom az igényeimet. És ez az egész rugalmas: ha költözünk, ha gyerekünk születik, vagy bármi jelentős változás történik, módosíthatjuk – magyarázta Eszter részletesen.
Gergő bólintott.
– Van benne logika – ismerte el. – Talán tényleg érdemes lenne megpróbálni. Szerencsére a házban lakik egy pszichológus – mosolyodott el.
– Akkor nincs is kifogás – felelte Eszter eltökélten.
Az este, amely eredetileg gyertyafényes, könnyed beszélgetésnek indult, végül komoly tervezéssé alakult.
Eszter nem csupán elméletben beszélt: gyakorló pszichológusként már komoly tapasztalattal rendelkezett. Stabil ügyfélkörrel dolgozott, és számos párkapcsolati, munkahelyi, valamint szülő-gyermek konfliktus megoldásában segített. Most saját házasságuk lett a „projekt”.
A közös dokumentum kidolgozása nem ment egyik napról a másikra. Több estét rászántak, lemondtak baráti találkozókat, kihagytak egy színházi premiert, sőt a hétvégi kiruccanást is elhalasztották. Gergő még a megszokott esti számítógépezést is félretette, pedig korábban gyakran dolgozott otthon munkaidő után.
Egyre újabb és újabb pontok kerültek a listára. Úgy tűnt, minden lehetséges élethelyzetet számításba vettek.
Amikor végre elkészült a szöveg, Eszter gondosan megszerkesztette, kinyomtatta, mindketten aláírták, majd ünnepélyesen betették a szekrénybe. Büszkék voltak magukra, és az „alkotást” egy éttermi vacsorával pecsételték meg.
Ezután visszatértek a hétköznapokhoz – amelyek, mint kiderült, nem mindig igazodtak a papírra vetett elvekhez.
Nem sokkal később Gergő unokaöccse, Benedek felvételt nyert az egyetemre a városukban. A kollégium felújítása csúszott, így a fiúnak átmenetileg nem volt hol laknia. Gergő természetesen nem tudott nemet mondani.
Benedek néhány napra beköltözött hozzájuk az egyszobás lakásba, és a konyhában, egy összecsukható ágyon aludt. A „közös rend fenntartása” című pont hamar próbára tétetett. Eszter úgy vélte, ha már Gergő hívta ide a rokont, akkor a rendrakás felelőssége is elsősorban őt terheli.
– Gergő, nekem kellemetlen Benedeknek szólni, hogy nálunk nem szokás a zoknikat szanaszét hagyni – mondta feszülten. – És egyáltalán, szerinted kinek kellene azokat kimosnia?