Egy röpke másodpercre még az is átfutott Márk fején, hogy talán valóban igazságtalanul viselkedik, és hálátlansággal vádolható.
— Hát… teát akár készíthetünk is — motyogta bizonytalanul, kerülve Nóra pillantását. — De tényleg indulnunk kell, szorít az idő…
— Nem lesz sem tea, sem vendéglátás! — vágott közbe határozottan Nóra. — Ez nem szálloda, és nem is kifőzde. Ha enni vagy inni akartok, a túloldalon van egy kávézó, mellette pedig egy olcsó étkezde.
— Normális emberek nem így bánnak a rokonaikkal! — csattant fel Gergő. — Ki nevelt téged erre, Nóra? A mi családunkban nem szokás ajtót mutatni a vendégnek.
— A mi életünkben viszont nem szokás előzetes egyeztetés nélkül ránk törni, és keresztülhúzni minden tervünket — felelte azonnal Nóra. — Nem hívtunk senkit. Márk, mondj már valamit!
— Igen… tényleg nem szóltunk, hogy jöjjetek — erősítette meg kelletlenül Márk.
— Akkor megkérlek benneteket, hogy most azonnal menjetek el. Csomagolnunk kell, hajnalban indulunk az esküvőre. Nincs időnk vendégeskedni.
— Nahát, hallod ezt, Gergő? Milyen szépen kioszt minket! Egy percig sem jön zavarba — gúnyolódott Lilla, még mindig abban bízva, hogy ez csak üres fenyegetés. — És még csak nem is szégyelli magát, hogy így beszél a férje rokonával!
— Bizony, Lillácska, meg sem rezzen — bólogatott Gergő. — Márk meg csak áll ott, és nem mer ellentmondani a feleségének. Szép kis világ!
— Ugyan, hagyjátok már ezt a színjátékot — legyintett Lilla. — Inkább terítsetek meg, mert ettől a huzavonától megéheztem.
— Úgy látom, nem voltam elég világos — mondta Nóra nyugodtan, de hajthatatlanul. — A sarkon van egy tiszta, megfizethető hotel. Ott kényelmesen megvacsorázhattok, pihenhettek. Mi pedig lefekszünk, mert korán kelünk, és megyünk az esküvőre, ahogy elterveztük.
— Tehát nincs más megoldás? — faggatózott tovább Lilla.
— Nincs. És ha legközelebb látni szeretnétek minket, előtte telefonáljatok. Akkor szívesen fogadunk, főzök, beszélgetünk, minden úgy lesz, ahogy illik.
Ezzel Nóra odasétált az ajtóhoz, és szélesre tárta, egyértelművé téve, hogy a vita lezárult.
— Ilyet még életemben nem tapasztaltam! Még egy csésze teát sem kaptunk! — háborgott Gergő.
— Micsoda modortalan nő! Hogy tudsz vele együtt élni, Márk? Pimasz és neveletlen! Jegyezd meg, a mi házunkba többé be ne tegyétek a lábatokat! És ne is merjétek azt mondani, hogy van nagynénitek meg nagybátyátok! Ilyen megaláztatásban még nem volt részem! — kiabálta Lilla, miközben kiviharzott a lépcsőházba.
A hangja még percekig visszhangzott odakintről; az ajtón át is tisztán hallatszott, ahogy tovább zsörtölődik, felverve a ház nyugalmát.
Alig telt el tíz perc, Márk telefonja megszólalt. Az édesanyja hívta.
— Kisfiam, most beszéltem Lillával. Úgy kiabált a kagylóba, hogy alig értettem, mit akar. Titeket szidott, Nórával együtt. Mondtam neki, hogy esküvőre készültök, de mintha falnak beszéltem volna. Őt nem lehet meggyőzni. Soha senkire nem hallgat. Csak saját magának okoz gondot. Ti viszont ne keseredjetek el. Tudod, milyen természetűek. Add át a menyemnek az üdvözletem. Derék, bátor lány, hogy nem hagyta magát.
— Köszönöm, anya, átadom neki — válaszolta Márk, és ahogy letette, mély levegőt vett. A feszültség lassan kiszállt belőle.
Attól a naptól kezdve egyetlen rokon sem állított be hozzájuk váratlanul. Sőt, az efféle látogatások ritkaságszámba mentek. A határok, amelyeket akkor este Nóra olyan határozottan meghúzott, végül mindenkinek világossá tették: az ő otthonuk nem átjáróház.