— Az asztalt legalább megterítettétek? — szólt közbe Gergő türelmetlenül, mintha egy étteremben reklamálna. — Az úton rendesen megéheztem.
— Asztalt? Ugyan miért tettem volna? — vonta fel a szemöldökét Nóra. — Meg sem fordult a fejemben.
— Ez volna nálatok a vendégfogadás? — dörmögte Lilla férje, és végignézett a makulátlanul letörölt asztallapon meg a kihűlt tűzhelyen. — Vagy talán már ti sem vacsoráztok, nehogy nekünk kelljen bármit is adni?
Lilla ekkor már épp újabb szemrehányásba kezdett volna, de a felháborodás annyira elöntötte, hogy egy pillanatra szinte levegőt sem kapott.
— Mi már túl vagyunk a vacsorán — felelte Nóra higgadt, kimért hangon. — És ha már itt tartunk: ez a lakás nem kifőzde és nem panzió. Aki meghívás nélkül érkezik, ne számítson teljes ellátásra.
— Nahát, megeredt a nyelved! — lépett közelebb Lilla, akinek visszatért a hangja. — Amikor nálunk jártál, alig mertél megszólalni. Most meg csak úgy záporoznak belőled a szavak. Mi történt veled?
— Semmi különös — felelte Nóra. — Ugyanaz az ember vagyok, mint akkor. De a tiszteletlenséget nem viselem el. A mi otthonunkba pedig csak az lép be, akit mi hívunk meg.
Egy pillanatra Márkra nézett, mintha tőle várna megerősítést. A férfi azonban a szék peremén kuporgott, lehajtott fejjel, és láthatóan legszívesebben láthatatlanná vált volna. Az egész jelenet kínosan érintette.
Szégyellte magát Lilláék előtt, de talán még jobban Nóra miatt. Legbelül attól rettegett, hogy a vita köztük csap át igazán komoly összetűzésbe. Márpedig annak ő inná meg a levét: jöhetne a nappali kanapé, a boltban vásárolt hideg vacsora, és ami számára különösen fájó volt — a hosszú, sértett hallgatás a hálószobában.
Pedig néhány órával később útnak kellett volna indulniuk. Hajnalban keltek volna, hogy elérjék a buszt Nóra szülővárosába, egy apró járási központba, ahol másnap az egyik legjobb barátnője esküvőjét tartották.
Nóra egész héten izgatottan készült az eseményre. Gondosan kiválasztotta a ruháját, hozzá illő cipőt keresett, Márknak pedig vett egy új inget, amely színben harmonizált az ő öltözékével. Még egy verses köszöntőt is megtanult, hogy személyesebb legyen a jókívánságuk az ifjú párnak.
Már minden elő volt készítve, a bőrönd félig bepakolva állt az ágy mellett, amikor előző nap délután megszólalt Márk telefonja. Lilla hívta.
— Úgy döntöttünk Gergővel, hogy a hétvégén meglátogatunk benneteket — közölte ellentmondást nem tűrő hangon. — Visszaadjuk a látogatást, hiszen nemrég ti is jártatok nálunk. Régóta tervezzük, hogy bemegyünk a városba, most pont kapóra jön. Már indulunk is, vacsorára ott leszünk. Menj ki elénk a buszpályaudvarra, rendben? A feleséged pedig készítsen valami rendes ételt.
A „látogatás”, amire Lilla hivatkozott, valójában mindössze egy rövid kitérő volt. Egy hónappal korábban Márk és Nóra Márk szüleinél töltöttek pár napot a faluban. Lilla — Márk édesapjának testvére — ugyanott lakott a közelben. Egy esti séta alkalmával ugrottak be hozzájuk, és alig egy órát maradtak.
Amikor Márk letette a telefont, még percekig csak bámult maga elé, majd elmondta Nórának, mi várható.
— Tessék? Miféle vendégeskedés? — csattant fel a nő. — Holnap hajnalban indulunk! Eszem ágában sincs lemondani az utat csak azért, mert a te mindenbe beleszóló nagynénéd most kitalált valamit. Azonnal hívd vissza, és mondd meg neki, hogy ez nem alkalmas időpont!
— Hívom is — bólogatott Márk zavartan. — Próbáltam volna már az előbb is szólni, hogy nem jó, de Lilla egy pillanatra sem hagyott szóhoz jutni.
Gyerekkora óta tartott a hangos, parancsolgató nagynénjétől, és most is érezte, hogy ismét ugyanabba a kellemetlen helyzetbe sodródik.