— Hát miféle modor ez? A buszpályaudvaron senki sem várt ránk, és még egy terített asztal sincs! — zúgolódtak sértődötten a vendégek.
Lilla elsőként lépett le a távolsági buszról, amely a falujukból hozta be őt és a férjét a városba. Megállt egy pillanatra, körbehordozta a tekintetét a parkolón, majd jólesően megmozgatta elgémberedett lábait. A hosszú utazás alatt teljesen elgubbasztotta magát, most próbálta visszanyerni a lendületét. Néhány másodperccel később Gergő is lekászálódott a járműről, magával hozva a busz fülledt melegét a csípős, téli levegőbe.
Az egész utat átaludta, ezért most álmosan és vacogva húzta össze magán a kabátját. Cseppet sem lelkesedett azért az ötletért, hogy a szabadnapjukat rokonlátogatással töltsék. Sokkal szívesebben maradt volna otthon: befűtötte volna a fürdőt, jó alaposan kiizzadta volna magát, aztán leült volna egy korsó sör mellé egy kis szárított hallal.
Utána jöhetett volna egy adag forrón gőzölgő pelmenyi is, amit az ő drága Lillácskája mindig mesterien készített. Tele hassal aztán elnyúlt volna a kedvenc kanapéján, és az új, hatalmas tévén megnézett volna valami régi, meghitt filmet. Ennél többre nem is vágyott.
Csakhogy a felesége hajthatatlan volt. Lilla fejébe vette, hogy márpedig be kell menni a városba, és pont. Gergő jól tudta: ha az asszony eldönt valamit, nincs apelláta. Egész életében így volt ez — mellette az embernek ritkán adatott meg a nyugalom.
— Holnap a húgod fiánál leszünk, Márknál — jelentette ki korábban Lilla ellentmondást nem tűrően. — Hadd lássam, hogyan fogad minket az ifjú pár. Kíváncsi vagyok, milyen az a feleség valójában. Amikor nálunk jártak, túl sokat beszélt, túlságosan magabiztos volt. De hogy milyen háziasszony, az még kérdés.
— Ugyan már, teljesen rendben van Nóra — legyintett akkor Gergő, felidézve a mindig derűs, energikus lányt. — Kedves, mosolygós teremtés.
— Majd meglátjuk — zárta rövidre Lilla. — És ha már bemegyünk, megnézek magamnak egy bundát is az üzletben.
— Bundát? Minek az neked? A faluban hová vennéd fel? Nálunk nincs se színház, se elegáns étterem — csóválta a fejét a férfi.
— Az az én dolgom, hová! Lehet, hogy egész életemben erről álmodtam — vágott vissza sértetten.
Most viszont Lilla bosszúsan pásztázta végig a buszállomás parkolóját.
— Én nem látom sehol Márkot. Te igen? Nincs itt. Ezek szerint nem is jött ki elénk!
— Tényleg nincs — bólintott Gergő komoran. — Úgy tűnik, nem számítunk fontos vendégnek. Mondtam, hogy maradjunk inkább otthon.
— Elég a morgásból! Megoldjuk — csattant fel Lilla.
Előkapta a telefonját, és azonnal tárcsázta Márkot. A hívás kicsengett, de senki sem vette fel.
— Próbáld meg te is! Hátha neked válaszol — sürgette egyre idegesebben.
Gergő kísérlete sem járt sikerrel.
— Na, indulj, szerezz egy taxit! Ne álldogálj ott tétlenül! — utasította a férjét. Aztán meggondolta magát. — Nem, hagyd csak, majd én intézem, az gyorsabban megy.
Nem sokkal később már taxiban zötykölődtek a város esti forgalmában a rokonok lakása felé — mit sem sejtve arról, hogy odafent Márkék már megvacsoráztak, és készülődtek lefeküdni.
— Nem lehetne egy kicsit tempósabban haladni? — szólt előre ingerülten Lilla a sofőrnek. — Miért araszolunk? Szörnyű ez a forgalom! Egy kisebb vagyont fizetünk, és még így is csigalassúsággal megyünk!
A taxis, aki már számtalan elégedetlen utast hallgatott végig pályafutása során, most is inkább csendben maradt. Betartotta a sebességhatárt, és abban reménykedett, hogy az asszony férje majd lecsillapítja a kedélyeket.
Végül megérkeztek a társasház elé. Nehezen jutottak be a kaputelefonon keresztül, majd lihegve kapaszkodtak fel a hetedik emeletre, ahol a fiatalok laktak. Lilla határozottan megnyomta a csengőt.
Amint ajtót nyitottak, köszönés helyett azonnal támadásba lendült:
— Ez mégis mi volt? Taxival kellett idáig jönnünk! Tudod, Márk, mennyit fizettünk érte? Igazán kijöhettél volna elénk!
— Először is: jó estét — felelte Nóra hűvös nyugalommal. — Másodszor pedig: mi nem hívtunk benneteket.
— És harmadszor?